Főkép

Az utóbbi években, vagyis inkább már évtizedekben, egyre inkább visszaszoruló vagy kiveszőfélben lévő műfajnak számít a korábban szebb napokat megért szociográfia, ám ezzel párhuzamosan az újabb irodalmi trendek mégis egyre határozottabban állítják középpontba a megélt valóság realista módon történő ábrázolását, így kissé paradox módon a szociografikus téma és nézőpont – ha korlátozott mértékben és ritkán is, de – megjelenik többek között a kortárs lírában is.

 

Erre az egyik legeklatánsabb példa Juhász Tibor az elmúlt hetekben boltokba kerülő, Amire telik című kötete. A fiatal, Debrecenben élő szerző már a korábbi műveiben (Ez nem az a környék, Salgó blues) is megrögzötten a szegénység, a nyomor és a leszakadó rétegek krónikása volt, így nem meglepő, hogy pontosan ezt a témát és szemléletmódot folytatta ebben a vékonyka, a Scolar Live sorozatban megjelent kötetében is.

 

Az Amire telik lapjain egy olyan rémisztő, ám még mindig körülöttünk, mellettünk létező világ jelenik meg, amellyel nagy valószínűséggel nem találkozhatott közvetlen közelről egyetlen szépirodalmi kötetet rendszeresen kézbe vevő olvasó sem. Az itt megjelenő történetdarabkák, motívumok, omló-romló romok, na meg persze az ezek között élő emberek egy olyan valóság képviselői, amelytől a legtöbben igyekszenek távol tartani magukat, és ha lehet, ügyet sem vetni rájuk.

 

Ráhagyás

 

Megkapod a falakat.

Velük a salétromot, a hideget.

A ruhákkal a járatokat a bőrben,

a petéket is. A körmöket elszíneződve

mind, a viszketést nem tudják

csillapítani. Ilyen rossz fogak

fognak nőni és kihullani

a te ínyedből is. Miután

kikötik a vizet, erős testszagod lesz,

ezért nép nevével illetnek majd.

Üvegből és csikkből, amennyit találsz,

a magadénak mondhatsz, és ennyi

idős korodra megtanulsz köhögni,

röhögni meg óbégatni úgy,

mint a felmenőid. De a nyelv

lesz a legnagyobb jussod,

melyet csak azok értenek,

akikre ugyanezt hagyták.

 

Juhász azonban ebbe a világba, ebbe a valóságba ásta bele magát kíméletlenül, ám nem távolról, nem kívülállóként és nem szociográfusként mesél, hanem igenis közelről, a dolgok sűrűjéből, egy kamera szenvtelenségével és objektivitásával közvetít arról, amit mi, többiek a való világban látni sem akarnánk.

 

Minden bizonnyal éppen ezt az objektivitást és szenvtelenséget volt a legnehezebb megtalálni és mindvégig fenntartani, ám mivel ez a költőnek különösebb megingások nélkül sikerült, az Amire telik egy pillanatra sem válik sem a könnycsatornáinkat támadó és az automatikus részvétünkre számító, ám könnyen feledhető giccsé, sem a szörnyűségekben szügyig tobzódó „nyomorpornóvá”, hanem megmarad egy feledni kívánt, ám most is létező valóság szépirodalmi krónikájának, az olvasók legnagyobb szerencséjére.

 

Juhász sokszor monoton, prózába hajló és igazán lírai elemeket csak ritkán tartalmazó szövegei bár tartalmi szinten nem függenek össze, de a végére mégis kiadnak egy nagy és összefüggő egységet, amely a bő másfél évtizede elhunyt Tar Sándor után is egy kimondottan Tar Sándor-i világot kelt életre. Jó példa erre a „Vakvágány” című költemény is, ami gyakorlatilag egy az egyben megidézi Tar A 6714-es személyét, csak éppen a 21. századba helyezve. Ebben a világban bár néha már fel-felvillannak a remegő kezekben az okostelefonok, de az ezekhez a kezekhez tartozó emberek ugyanazok a lecsúszott, sokszor agresszív, alkoholista alakok, mint akik a ’80-as, ’90-es években a gyárakban robotoltak, vagy éppen ott lopták a napot (vagy a szerszámokat, vagy a semmire sem jó termékeket).

 

Szóval kimondottan jó kötetnek tartom Juhász Tibor legújabb művét, ugyanis a saját maga által (nagyon okosan) választott eszközeivel, meglehetősen magas színvonalon és egyedi módon számol be egy olyan világról, amelyről a korábbiakhoz hasonlóan továbbra sem akarunk tudomást venni, pedig mindannyiunknak kellene. Így persze mindenképpen arra biztatok mindenkit, hogy vegye kézbe ezt az alig hatvanoldalas kötetet, mert több szempontból is érdemes.