Főkép

Elvileg elérkeztünk Ian McDonald Luna-trilógiájának végére, de remélem, mint sorozat még folytatódik majd. Befejezi ugyan, de annyi mindent mesélhetne még arról, hogy mi történik a jövőben az ember által már belakott (és kizsákmányolt…) Holdon.

 

Az első kötet bemutatta a hatalmi viszonyokat, középpontban a Brazíliából származó Corta családdal. A végén aztán jött valami, amihez hasonlót legfeljebb George R.R. Martintól láttunk korábban. A második kötet hatalmasat csavart a történeten, de magán viselte a trilógia-közepek megannyi jellegzetességét – így például simán a legnyomasztóbb, legsötétebb része volt a sorozatnak. A befejezés pedig csak annyiban nem okoz meglepetést, hogy már hozzászokhattunk, hogy McDonaldnál (ill. megannyi más trilógiában) ilyenkor jön a Nagy Fordulat. Na de hogy mi, hogyan és miért… ott válik el, hogy ki az igazán jó író. És McDonald az. Hú, emberek, mit talált ki már megint ez a furfangos agyú brit…

 

Akármi legyen is az, tahóság lenne részemről elmesélni, hát a cselekményről csak annyit, hogy ha eddig nagyon kellett kapaszkodnia és figyelnie az olvasónak, hogy képben legyen a számtalan szereplő és kavarás közepette, úgy most érdemes bekészítenie pár főzet jó erős kávét is. Nem az unalom elűzésére, hanem elméje élesen tartására.

 

Szólok hát inkább arról, hogy miért gondolom azt, hogy McDonald nem csak írói kavarógépként kimagasló. Kevés olyan írót ismerek, akik mernék a főszereplőiket legalább annyira rétegzettnek megírni, hogy az olvasó ne tudjon kritikátlanul rajongani értük. Ebben (is) Martin járt elöl (bár nyilván nem ő kezdte), ám a Luna esetében gyakran úgy éreztem, hogy egy szereplő sincs, akit csont nélkül tudnék kedvelni. Még az az amúgy szimpatikus egy-kettő is csinál néha olyat, hogy a hajam égnek áll. De ez nem merő önkény McDonald részéről. Sőt, szükséges is, hogy az irdatlan mennyiségű szereplő és név között valahogy el tudjunk lavírozni. A Luna szereplőinek zöme kiérlelt karakter, egyedi jellem, s ha nem így lenne, a motivációjuk is megkérdőjelezhető volna. (Ez még annál a szereplőnél is igaz, akit nem nevezek meg, de egy ponton visszatért a Földre, most meg vissza akar jönni, és ez a szál a könyv végére némileg fölöslegesnek bizonyul…)

 

McDonald, akinél a szexuális hovatartozás kérdése a Holdon végtelenül színes és szabados, tehát feltehetőleg liberális beállítottságú szerző, paradox módon a holdi viszonyokat, a cselekmény alapját-hátterét biztosító nagycsaládok hatalmi játszmáit pont a népi-nemzeti karakterre építi fel, abból eredezteti. Az általam korábban olvasott regényeinek egy része is jelezte, hogy ez az ember rendkívül nyitott és érdeklődő a más kultúrák iránt, szeret azok mélyére ásni, szinte lubickol azok egyedi vonásaiban, jóval messzebbre menve attól, hogy hát mindenkit el kell fogadni úgy, ahogy van. A Luna családjait és azok tagjait, a viselkedésüket, elveiket, motivációikat alapvetően határozza meg, hogy honnan jöttek. A kínai, a brazil-portugál, az ír-ausztrál és a többi mind a saját gyökereinek megfelelően működik a Holdon, na meg persze ahogy az ott töltött néhány emberöltő során változtak. Nem is tudom, merész húzás mindez McDonald részéről, de hogy ezáltal válik a könyvében elképzelt jövő több mint hitelessé, de izgalmassá, élővé és lebilincselővé is, az biztos. Túl a szuperizgalmas, feszült és pörgős részeken, számomra ezek adják a Luna savát-borsát.

 

Szóval nekem ez a trilógia szeretem-és-gyűlölöm-egyszerre élmény volt, de nagyon örülnék, ha mesélne még McDonald…