Főkép

Ian McDonald Luna-trilógiáját hívták már űrbéli Trónok harcának és holdi Dallasnak is, és mindkettőben van igazság, minthogy családregény-sorozatról van szó, melyben szinte mindenki meghal úgyis. Azoknak, akik nem szeretnék, ha elspoilerezném az első részt (a kiadói fülszöveg úgyis megteszi), csak annyit: a nem túl távoli jövőben öt különféle családi vállalat uralja a többé-kevésbé már betelepített Holdat, ám az ő világuk már nagyon más, mint a földi. Mindehhez ritka izgalmas cselekmény társul, a McDonaldre jellemző remek jellemábrázolásokkal megfűszerezve.

 

Szóval az említett öt családi vállalat egyike, a főszereplő, a kihalás szélére sodródott az első kötet végi öldöklésben. McDonald olyannyira nem bánt kesztyűs kézzel a Cortákkal, hogy az is meglepett, hogy van folytatás és túlélő... Az még meglepőbb, hogy ezen túlélők egyike ki is – és akkor még arról a meglepetésről nem is beszéltünk, ami az őket megtizedelőkre vár... De erre az olvasó sincs felkészülve, hiába nyilvánvaló, hogy a brazil származású família maradéka nem fogja megbosszulatlanul hagyni az őket ért sérelmeket és pusztítást.

 

Azonban nem az újabb irtás adja a regény velejét. Vannak benne csavarok (annyit mondok, hogy érdemes odafigyelni a fejezet eleji dátumokra...), de ami miatt a leginkább tetszett az Ordashold, az a szereplők jellemfejlődése. Magától értetődő, hogy ha elpusztítják a családod zömét, az rajta hagyja a nyomát a pszichéden, mégis jó volt látni, ahogy McDonald mindezt beépíti a történetbe és szereplőibe.

 

Az első részben csak kevés, számomra igazán szimpatikus karakterrel találkoztam, még kevesebb élte túl, de amit az író illetve az események kihoznak például az egyik elkényeztetett, alávaló módon viselkedő ifjú figurából, az igazán jól esett. És a Luna esetében meg kell az ilyesmit becsülni, mert McDonald tényleg nagyon durván tolja. Nemcsak a gyilkosságok tekintetében, hanem mondjuk a holdi élet, a társadalom és a szokások kapcsán is. Sikerült totál hihetően idegenné, egyáltalán mássá tennie a holdi létet, mint amihez mi, földhözkötött népek szokva vagyunk.

 

Ahogy az első rész, úgy a folytatás is bizonyára túl beteg vagy preverz lesz sok olvasó számára, míg másokat nyilván ez fog benne a legjobban feldobni. De ez legyen mindenkinek a maga baja, a lényeg akkor is az, hogy McDonald nem adott alább a színvonalból, a második rész is mesteri. Jöjjön a vége!