Főkép

Pénz.

 

Milyen rövidke szó, és mégis mennyi eszme, érték, érzelem és indulat kötődik hozzá! Némelyik embernek a gazdagságot jelenti, legyen az valós vagy egy elérendő cél; másoknak a szó szinonimája a hiánynak; néhányan a hatalmat kötik hozzá. Nekem a biztonságot jelenti: nem véletlen, hogy amikor pályát, de legalábbis munkát kellett választanom, olyasvalami mellett tettem le a voksom, ami a hónap végén fix összeget hoz a számlámra. (Minden tiszteletem az olyan egyéni vállalkozóké, mint amilyen apukám is, de én képtelen lennék azzal a kiszámíthatatlansággal együtt élni, ami a saját vállalkozással jár. )

 

A pénz az egyik fő konfliktusforrása Sean Durkin új filmjének, A fészeknek is: mást és mást testesít meg szereplői számára, de ezek az ellentétek sokáig leplezve maradnak.

 

Rory O’Hara egy szegényebb sorból származó angol bróker, aki feleségével és két gyerekével az oldalán az amerikai álmot kergeti. Látszólag idilli család az övék: kávéval és csókkal ébresztés, közös reggeli, suli után foci a gyerekekkel… Mindez csupán addig tart, amíg Rory be nem jelenti: Amerikában már nem megy a szekér, de a hazatérés Nagy-Britanniába a felemelkedés lehetőségével kecsegtet. A feleség, Allison korántsem boldogan, de belemegy a (sokadik) költözésbe, így nemsokára egy hatalmas vidéki angol kúriában találják magukat: reményeik szerint immár végleges családi fészkükben. Ám hiába íratják be a gyerekeket a legelőkelőbb magániskolákba, hiába épül Allison rég vágyott saját lovardája a birtok végében, és hiába veszi vissza volt munkahelye a holnap új hőseként Roryt: az idilli kép máza gyorsan repedezni kezd, ahogy a várva-várt nagy lehetőség, a gazdagság, csak nem jön el.

 

A karakterekkel párhuzamosan döbbenünk rá, hogy ebben a családban mindenki egy szerepet játszik: Allison az odaadó, engedelmes feleségét, a gyerekek a szófogadó, problémamentes csemetékét, de egyikük sem emeli ezt olyan művészi szintre, mint maga Rory, aki szinte saját magát is becsapja a sikeres, gazdag üzletember színjátékával. Mindehhez kiváló keretet szolgáltat a hatalmas, labirintusszerű ház és a végeláthatatlan birtok, amelyet sosem tudnak igazán belakni; elvesznek benne. A feszültséget pedig tovább fokozza a film fojtogatóan komor, szürkés színvilága.

 

Carrie Coon és Jude Law mindketten remek alakítást nyújtanak a főszerepben. Law-nak nem ez az első olyan filmje, ahol egy mélyégesen sármos, de a realitás talajától elszakadt szélhámost kell alakítania; de Rory karakterében ennél egy kicsit többet is kapunk – legyen az csak egy apró, de remekül eltalált mozdulat itt-ott, amely bepillantást enged a magabiztos álarc mögötti kétségekbe. Coon pedig szépen ellensúlyozza ezt a kezdetben simulékony feleség szerepében, aki idővel elkezd gyakorlatias döntéseket hozni, végül pedig belekeseredik férje tettetésébe. Az én figyelmemet kettejük jelenléte kötötte le igazán a film során, amely a maga csendesen építkező feszültségével nagyon izgalmasan indult ugyan, de egy ponton mintha megfeneklett volna – hogy aztán hirtelen néhány kifejezetten erős jelenettel jussunk el a befejezésig. Igazán azok fogják élvezni, akik a cselekmény látványosan drámai fordulatai helyett a visszafogottabb, több elemzést és értelmezést megkívánó történeteket kedvelik – ehhez az elemzéshez pedig remek támpontot fog nyújtani a film képi világa, amely nem mellesleg Erdélyi Mátyás keze munkáját dicséri.