Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy

Bár sok más országhoz képest elég jól állunk a műfordítások terén, de sajnos mind a spanyol, mind a katalán kortárs irodalom eléggé ismeretlen terep mind a mai napig a legtöbb hazai olvasó számára, pedig olyan különös, nem mindennapi alkotások jelennek meg manapság az Ibériai-félszigeten, mint a fiatal katalán írónő, Irene Solà költői című és a legfurcsább, legkülönfélébb nézőpontokat is bátran alkalmazó kisregénye, az Énekelek, s táncot jár a hegy.

A mélyen tisztelt olvasó már az első lapokon sejtheti, hogy itt bizony tényleg bármilyen nézőpontból megszólalhat a mese, hiszen a történetet éppen egy csapat viharfelhő (igen, viharfelhő) kezdi el mesélni, amelyek villámcsapással sújtják agyon Doménecet, a különc falusi költőt, a később központi(bb) szerepet kapó család fejét.

Persze nemcsak ők lesznek a rendhagyó mesélők, de vannak még többek között ezt a halálesetet végignéző és már több évszázada itt kóborló, az inkvizíció által kivégzett boszorkányok, hűséges kutyák és vadászok elől menekülő őzek, trombitagombák, vagy évmilliók során egymásnak ütköző és magát a helyszínt, a Pireneusokat létrehozó kőzetlemezek is.

Ezeknek az elbeszélőknek pedig természetesen mindig más és más a látás- és felfogásmódjuk, na meg mindig más a nyelv is, amin megszólalnak. Ez a nyelvi sokszínűség nem is csoda, hiszen a költőként is jegyzett Solà egy interjúban maga is elmondta, hogy „ebben a regényben a nyelvhasználat határait igyekeztem a végsőkig kitolni”, így az Énekelek… maga is inkább a nyelvben, az ötletekben és a hangulatokban erős igazán, és pár felvillanó történetszilánktól eltekintve a cselekmény inkább csak másodlagos. Írom mindezt annak ellenére, hogy az egyes fejezetekben fel-felvillanó motívumok a végére igazán szépen összeállnak.

Ebből kifolyólag ez a fajta elbeszélői mód egy olyan, amely akár meg is oszthatja az olvasókat, mert könnyen lehet imádni, és könnyen lehet egy legyintéssel elintézni. Én magam valahol félúton helyezkedek el, mivel a legtöbb szálat jól sikerültnek és a legtöbb elbeszélői hangot jól működőnek tartom, ám ahol a mesélő a lehető legtávolabb kerül az embertől (gombák vagy tektonikus lemezek), ott már inkább erőltetettnek.

Ezzel együtt is sikeres alkotásnak érzem a fiatal katalán szerző vékonyka kötetét, és egy olyannak, amely mer eltérni a megszokottól és olyan utakra tévedni, amelyen nemigen szokott járni a legtöbb író / olvasó. Így természetesen tudom is ajánlani ezt az elbeszélőin keresztül számtalan fontos témát (halott boszorkányok – az inkvizíció rémtettei; vízitündérek – pireneusi folklór; különféle állatok – egy, a miénktől jelentősen eltérő nézőpont; vagy a néha azért felbukkanó emberi mesélők – a spanyol polgárháború, a Franco-éra és a jelenkor kihívásai) érintő, lírai hangvételű alkotást. És erre nem szoktam kitérni, mert nem nagyon szokott érdekelni, de a borítója is kimondottan gyönyörű lett.