Guillaume Musso: Az ​írók titkos élete

„Az íráshoz mindenekelőtt fenék kell” – írja le az első eszébe jutó mondatot Guillaume Musso Az írók titkos élete című regényének egyik elbeszélője, a fiktív Musso. Az olvasáshoz is – tehetnénk hozzá. Legalábbis ennek a műnek az elejéhez, ami végtelen lassúsággal induló ál-dokumentarista szövegnek tűnik, és hát nem is különösen érdekesnek. Az eukaliptuszfához szögezett fagyasztott holttesttől szemünk sem rebben, elég magas az a bizonyos ingerküszöb, az utóbbi tíz év sokadvonalbeli tévéfilmjei nem pörögtek hiába életünk hátterében… Ugyanezért az sem lep meg túlságosan, hogy a cselekmény helyszínén, a Földközi-tengeri kis szigeten a nyilvánosság elől menekülő emberek élnek, és minden eszközzel gátolják, hogy kíváncsiskodó idegenek kellemetlenkedjenek ott. Szinte természetes, hogy a magas falakkal elzárt házhoz közeledő emberre sörétes puskával lőnek.

De aztán sűrűsödni kezd a levegő a képzeletbeli Beaumont-szigeten az egykor sikeres, de teljes visszavonultságban élő (egyébként szintén kitalált) író, Nathan Fawles körül, a cselekmény meglódul, és elkezdődik a kiről-miről-ki-mit tud.

A történet (mint az igazság) „folyton változik, alakul és mindig új arcát mutatja”. Ez mindig attól függ, ki meséli. Mert hiába vannak dokumentumok és emlékek, ezeket egészen másként rakja össze mindenki. Mást tud Raphaël Bataille, a fiatal író, akinek kéziratát a kiadók egymás után utasítják vissza, így egy íráskurzus elvégzése után végső megoldásként a bálványozott Fawles (vagy inkább Fals?) véleményét szeretné tudni az írásáról. Fawles nemcsak konkrét javaslatokkal és közhelyekkel halmozza el az ifjú írót (az író örök életére író marad; az író élet-halál ura; ha egy regény elején szó van egy fegyverről, az biztosan el is fog sülni… stb.), hanem bevonja saját ügyébe is azzal, hogy megkéri, derítse ki a fiatal svájci újságíró, Mathilda Monney kilétét. Raphaël kutatás közben sötét titkokra talál, de kerekedik a 2000-es évek elején induló, majd 2018-ban folytatódó véres bűnügyi történet Mathilde, egy köteg szerelmes levél, a könyvesbolt tulajdonosa és Fawles elbeszélése alapján is.

Minden elbeszélő új, váratlan részletekre világít rá, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem tudjuk többé letenni a regényt. A történet maga az, ami izgalomban tart bennünket, egyre jobban szeretnénk megismerni az újabb verziókat, hogy eljussunk az igazsághoz, pontosabban ahhoz, hogy megtudjuk, mi történt valójában és mi fog még történni. De a vég valami furcsa módon annál távolabbra kerül, minél közelebbinek érezzük. A legutolsó pillanatokban is ér meglepetés, a bűnügyi történet vége (ha van ilyen egyáltalán) kiszámíthatatlan. Pedig ebben a regényben valójában egyáltalán nem ez a fontos.

Csak az Epilógusban jelenik meg a már említett Musso, a fiktív elbeszélő, és most már írói minőségben változtat a történeten. Végül pedig egy újabb Musso szolgál újabb adalékokkal; róla azt kell hinnünk, hogy ő a regény szerzője, személyesen. Szükség is van ezekre a rövid szövegekre, mert hiába van ott a könyvben az irodalomtörténeti szempontból jelentős alkotóktól származó számos mottó, idézet, olvasás közben csaknem elfeledkezünk a lényegről. A regény ugyanis nem az író múltjáról szól, hanem a Történet megírásának lehetőségeiről. Arról, hogy miként lehet megragadni, értelmezni és felhasználni a valóság elemeit egy jól kigondolt világ felépítéséhez, ami ugyan nem azonos a valósággal, de valahogy mégis annak érezzük. Igazán jól szórakozunk a rendhagyó írásgyakorlat olvasása közben, fel sem tűnnek az amúgy átlátszó írói fogások egészen addig, míg a szerző vissza nem fejti a történetet alapötletekre, tárgyakra. Ekkor olyan érzésünk támad, mintha egy átverés áldozataivá váltunk volna, de egy cseppet se bánjuk, mert mindvégig remekül éreztük magunkat.