Főkép

Bajban vagyok ezzel a kötettel, bevallom, nehéz megszólalni az elolvasása után. Szívbemarkoló, elgondolkodtató. Hiába a tárgyilagos, tudományos pontossággal megrajzolt történet, mégis a lélekig hatol. A borítója alapján egy könnyedebb történetet vártam volna, de egy nagy ívű, évtizedeken és kontinenseken átnyúló, szoros barátság lenyomatát kaptam.

 

Két főszereplő életét ismerhetjük meg és követhetjük évtizedeken keresztül: Editét, az 1930-as években Amerikába menekült, zsidó származású orvosét; és Roniét, a kutatóorvosként még álmait kergető fiatal nőét. Szinte semmiben sem egyeznek, különböző generációhoz tartoznak, más társadalmi háttérből érkeztek, a vallás sem köti őket össze, mégis szinte azonnal közös hullámhosszra kerülnek. Bár egyes szám harmadik személyben íródott a regény, de Roni reflexiói miatt alapvetően az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Olyan szellemi kapcsolat alakul ki közöttük, amely talán még a vérséginél is erősebb.

 

A barátságuk fázisainak megismerése csak a felszín, egy érdekes szál, mondhatni, a kagylóhéj, ami körbeveszi a gyöngyöt, az emlékeket. A beszélgetések, Edit és a testvéreinek meséltetése, disszidálásuk története, mind-mind egy kollektív emlékezet részei, egy érdekes aspektusa a holokausztnak. Mert valójában nagyon kevés mű foglalkozik a túlélőkkel és a későbbi sorsukkal: az újrakezdés nehézségeivel, a gyökértelenség, a csalódottság, a traumák, a veszteségek feldolgozásának folyamatával. Van, akinek látszólag könnyebben megy, és ragaszkodik a régi tárgyaihoz, az anyanyelvéhez, amikor teheti, hazalátogat Magyarországra. Ám van olyan szereplője is a regénynek, aki annyira képtelen túllépni a szörnyűségeken, hogy megtagadja a származását. Nem hajlandó többé magyarul megszólalni, amerikaibb lesz a született amerikaiaknál. Az új élet kívülről ragyogónak tűnik, de a történelem ütötte seb olyan mély, amelyet képtelenség befoltozni.

 

Az emlékezésből nemcsak a lelki útkeresésről, hanem a második világháború alatti zsidó ellenállásról is reális képet kaphatunk, miközben a rendszerváltás éveit is érintjük, vagy az amerikai felső középosztály mindennapjait. Többféle életcél, önvédelmi mechanizmus, szemlélet, vallás keveredik az oldalakon, mégis szépen összesimulva kiegészítik egymást. Az őszinte odafordulás, bizalom, egymásra hangolódás minden kulturális különbséget, generációs szakadékot elmos.

 

Mint a bevezetőben is említettem, picit bajban vagyok ezzel a kötettel. Mert bár szépirodalom kategóriába sorolja a kiadója, félrevezető lehet ez a besorolás. Ádám Veronika, a szerző, Széchenyi- és Prima Primissima díjas kutatóorvos, biokémikus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja. A regényen érződik a tudományos alaposság, az emlékek minél pontosabb rögzítése és bemutatása az utókornak. Miközben hihetetlen mennyiségű tudásanyagot igyekszik átadni, mégis emberi léptékű marad, teszi mindezt olvasmányos stílusban. Nem egy száraz, adatokkal teli tanulmányt kapunk, hanem hús-vér embereket, fájdalmat, reményt, érzéseket, érzelmeket, hangulatokat.

 

A személyes érintettség miatt inkább memoárnak nevezném, mert a kötet próbál emléket állítani egy nagyszerű asszonynak, egy sötét korszaknak; apró emlékgyöngyökből igyekszik egy egészet alkotni, egy teljes nyakláncot készíteni. Emiatt nehezebb távolabbról szemlélnem a szöveget, és szépirodalmi műnek titulálnom, mert olyan érzéseket keltett bennem, mint amikor kisgyerekként hallgattam a felnőttek történeteit egy másik világról, amit még nem érthettem meg. Most már érteném, de nincs, aki elmesélje. És olyan jó, hogy mégis vállalkozik rá valaki, hogy ezeket a régi történeteket papírra vesse, vállalja az ezzel járó munkát, a történelemmel való szembenézést. Nem könnyű olvasni, de fontos, hogy fennmaradjanak ezek a sorsleírások. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a 20. századi történelemmel kapcsolatos visszaemlékezéseket.