Főkép

A húszas évei végén járó Bandi keresi a helyét a világban. Vagyis bandi, így, kisbetűvel. Pont úgy, mint ahogy a „nemecsek ernő áruló”. És teszi ezt borzasztó fárasztóan, mindent túlagyalva, túlbonyolítva, terhelve vele önmagát és környezetét. Folyamatosan megy az analitika, elemzi magát, a vele élőket. Azt gondolja, hogy tanulmányai során végig valaki más elvárásainak akart megfelelni: a társadalom elvárásainak (legyél mérnök informatikus, de legalább a kettő közül az egyik, még ha amúgy a zenéhez vonzódsz is leginkább), a szülői elvárásoknak (na jó, végső esetben lehetsz énektanár; gazdag persze nem leszel, de legalább diplomás...). Mintha valóban elárulná szüleit, és sehogy sem hasznos tagja a társadalomnak.


A saját elvárásainak végképp nem tud megfelelni, mivel neki nincsenek is olyanok. Vonzódik ehhez-ahhoz, de nem tudja magát elképzelni a „munka világában”, a „hasznos” dolgok valahogy távol állnak tőle. Reménytelennek látszó helyzetében gyötrő kínok között arra a gondolatra jut, hogy franciaországi ismerőseihez utazik. Azt reméli, hogy Franciaországban megtalálja az irányt, amerre haladnia kell.


Nyelvtudása persze nagyjából semmire nem elegendő. Sem ügyintézésre, sem tanulásra, sem társalgásra. Arra meg különösen nem, hogy megfogalmazza gondolatait. Így benne ugyan sorra dőlnek le a franciákkal kapcsolatos sztereotípiák, közben ő maga egyre ellenszenvesebbé válik vendéglátói előtt. Nagyot csalódik, amikor három hónap után egyszerűen kidobják, de sorsszerűséget lát benne, hiszen olyan sok elbűvölő, segítőkész emberrel találkozik, hogy mindig van hol aludnia, ennie, buliznia, és munkát is mindig talál, amikor már nagy szüksége van a pénzre.


És hogy az útját megtalálja-e Franciaországban? Erre a kérdésre nehéz egyértelműen válaszolni, mert (talán a piruett miatt) úgy tűnik, hogy az elbeszélő nem fejlődő hős. Az elbeszélt körülbelül három évben mintha semmit nem változna, éppen olyan maradna, mint volt, tanácstalan, tépelődő. A kérdés sem változik (elinduljak valahová?), és a válasz ugyanúgy nem jön, mint a történet elején, szenvedésekkel teli önmarcangolásban kell döntést hoznia.


Az elbeszélés szerkezete olyan, mintha zenemű lenne, variációkban olvashatjuk a főhős franciaországi életének történetét. A történetnek hol az egyik, hol a másik motívuma kerül a címekkel megjelölt fejezetek középpontjába, mindig más és más hangulatokat, érzéseket erősítve fel. Miközben ugyanazok a jelenetek ismétlődnek, pontosabbá válik, részletekben gazdagodik, kikerekedik a cselekmény.


A regénynek a „sajátos, választékos nyelvezete” viszont furcsán hat. Kissé barokkos, túldíszített, képekkel céltalanul megtömött, burjánzó mondatok és jelentéktelen párbeszédek („Kérsz sört? Kösz, nem”-jellegűek) váltogatják egymást a szövegben. Ettől nagyon lassan halad a történet, a főhős belső világa pedig ahelyett, hogy érthetőbbé válna, éppen, hogy feloldódik a mondatok felhőjében.


Hamszai G. András Lélekpiruett című regényének cselekménye egészen minimális, az elbeszélő érzelmei és gondolatai pedig teljesen ellentmondásosak, homályosak. Éppen úgy, mint általában lenni szokott ez mindannyiunk valós életében. Bandi alakjában talán ott láthatunk egy kicsit önmagunkból is.