Barbara Kingsolver: Mérgezett Éden

Viszonylag ritka dolog az, amikor tökéletesen egybeesik a kimagasló szakmai- és közönségsiker, és egy tényleg jól, igényesen, valamint közérthetően megírt, pozitív kritikai fogadtatású kötetet olvasnak milliók – de a ’90-es évek végének egyik legnépszerűbb amerikai könyve, a többek között a Pulitzer-díjat is elnyerő Mérgezett Éden esetében pontosan ez történt.

Természetesen a tengerentúlon Barbara Kingsolver, a mű szerzője azóta is népszerű és közkedvelt alkotó, ám nálunk egészen a tavalyi év végéig egyetlen kötetével sem volt jelen. Szerencsére ekkor azonban egyből a fent említett főműve, a Mérgezett Éden érkezett a boltok polcaira.

Ez a kötet azon alkotások közé tartozik, amelyek vállaltan a régebbi korok regényeit és szellemiségét kívánják továbbvinni. Elmondható, hogy könnyen megérthető, olvasóbarát, cselekményközpontú, lehet izgulni a szereplőiért, de azért bőven lehet rajta gondolkodni is, és itt még az egymást váltó öt narrátor (egy anya és négy lánya) sem vezet semmiféle posztmodern játszadozáshoz, hanem ezek a nők jó ütemben adják egymásnak tovább a szót, és a történet meséjének fonalát.

Ez a bő ötszáz oldal ugyanis a Price-család nőtagjainak meséje, kálvária- vagy éppen élettörténete, amelyben az anya – a mindig is a szigorú és kőkemény prédikátor férje árnyékában élő nő – az egyetlen retrospektív elbeszélő (aki így persze számtalan, az olvasókat felcsigázó utalást tehet), míg a lányok többnyire az események jelenidejében narrálják a történéseket.

Ők érezhetően egy-egy nőtípust jelenítenek meg: a legidősebb, Rachel tipikusan kényelemhez szokott, butácska, ám annál egocentrikusabb lány, akinek persze semmi kedve sem volt tizenöt évesen a legsötétebb Afrikába jönni, hogy ha (a tervek szerint) egy évre is, de megváljon a neki tökéletesen megfelelő nyugati életformától. A nála egy évvel fiatalabb ikerpár (pár perccel, de) idősebbik tagja, Leah gyakorlatias, talpraesett, mondhatni kissé fiús lány, aki bár semmiféle viszonzást nem kap, mégis kezdetben bálványozza szigorú apját. A fiatalabbik ikerhúg, Adah születése óta mozgássérült, és nem is beszél, ám mégis hihetetlenül intelligens és roppant cinikus is egyszerre. A legkisebb gyerek, Ruth May pedig az ötévesek kalandvágyával, félelem nélkül fedezi fel a sok titkot rejtő új világot.

Kingsolver annak ellenére, hogy típusokat szerepeltet, mégis (többnyire) gond nélkül meg tudja őket tölteni élettel, valódi vágyakkal és motivációkkal, hihető személyiséggel. Általuk megjelenik előttünk az őket pszichikai-fizikai terrorban tartó, hol félelmetes, hol pedig inkább szánalmas apa képe, akit a II. világháborús élményei óta már semmi más nem motivál, csak az, hogy minél több afrikait térítsen és kereszteljen meg, hogy beteljesítse ezzel a Krisztus felé tett ígéretét.

Talán már ennyiből is tisztán látszik, hogy egy ilyen család életének, történéseinek, viszonyainak leírása is roppant izgalmas regényt eredményezne, de a Mérgezett Éden másik fontos színtere az, ahogyan az egyre inkább széthulló család tagjai szembesülnek az afrikai valósággal.

A történetünk egy furcsa, átmeneti időszakban, 1959-ben kezdődik, az utolsó évben, amikor Kongó még belga gyarmat volt. A helyiek számára az újonnan érkező fehér család természetesen ekkorra már nem számít újdonságnak (láttak már belőlük eleget) – ám nem számít már olyan fenyegetésnek sem, mint voltak az első európaiak a 19. század végén és a 20. század elején, II. Lipót belga császár idején, amikor a már-már kontinensnyi terület az uralkodó személyes magánbirodalma volt, amit mai ésszel szinte felfoghatatlan kegyetlenséggel kormányzott. A gyerekeknek és a Kongóból mit sem értő apának tehát legfőképpen (az itteni klíma, állat- és növényvilág mellett) előbb a helyiek közönyéhez, majd a függetlenség kikiáltása után a gyökeresen megváltozó hatalmi viszonyokhoz kell alkalmazkodniuk…

Kingsolver erőssége – a már említett karakterábrázolási képességein kívül – az, ahogyan ebben a bibliai történetek parafrázisaiként is működő fejezetekben képes a lehető legváltozatosabban, hol vidám, hol szomorú, hol tragikus, hol brutális jelenetekben bemutatni a két világ, az amerikai fehérek és az afrikai feketék világának összeütközéseit, amiből furcsa, de csak a fekete kerülhet ki győztesen.

Azt még az egyensúly kedvéért mindenképpen megemlíteném, hogy azért véleményem szerint van pár apróbb negatívum is a kötetben, az egyik ilyen az, hogy az írónő egyszerűen nem tudja elengedni a történetét, így az a végére talán már indokolatlanul és funkciótlanul túlnyúlik az ideális kereteken. A másik pedig az, hogy – még ha a narrátoraink szájába adva is, de – túlzottan leegyszerűsítve tálal több történést is, és így gyakran maradunk például a némileg elkoptatott „gonosz fehér ember” vs. „jóságos helyiek” toposznál.

Ezzel együtt is meg tudom érteni, hogy miért rajongott ennyi ember ezért a kötetért a megjelenése idején, és bízom benne, hogy ezt a színes-szagos, vicces, szomorú, kalandos, keserű, elgondolkodtató nagyregényt itthon is keresni fogják az irodalombarátok, mert hangulatban, karakterábrázolásban és felépítésben majdnem hiba nélküli. Hátha jönne Kingsolver más műve is.