Cormac McCarthy: A gyümölcskertész

Az életmű kedvelőjeként és jó ismerőjeként kimondottan furcsa érzés volt betekinteni napjaink egyik legragyogóbb írójának, Cormac McCarthynak az első regényébe, A gyümölcskertészbe. Ugyanis az eddig megjelent tucatnyi könyve után már megszokhattuk a gyönyörű mccarthys nyelvezetet és stílust, az amerikai szerző szikár alakjait és kegyetlen világát – ez utóbbit nehéz bárkiével is összehasonlítani, mert ez az összesen néhány ezer oldalnyi szövegből felépülő életmű úgy áll magában, mint egy magányos, társtalan és kikezdhetetlen monolit a sivár préri közepén. Szóval furcsa volt, mert itt még minden későbbi jellemző csak kifejletlen, mondhatni embrionális állapotban található.

Talán különösnek tűnhet, hogy egy olyan regényt ajánlok, amelynek szinte minden oldalán, minden szegmensében van valamilyen hiba, kiegyensúlyozatlanság – a már itt is költői, ám még nem ereje teljében tündöklő nyelvezet sokszor agyonnyomja a leírásokat és a cselekményt, amely még ráadásul elég sokszor akadozik és/vagy ül le. Itt még koránt sincsenek olyan transzcendenciába hajló, továbbgondolásra érdemes, profetikus alakok és monológok, mint a későbbiekben; ám már itt is valami görcsös érthetetlenséggel a régmúlt világába és életmódjába kapaszkodó, a zord és kietlen természettel (na meg néha egymással is) küzdő és bukásra ítélt férfiak a központi szereplők, akik bátran és öszvérmakacssággal kínlódnak, harcolnak, majd (szinte kivétel nélkül) buknak el a világgal szemben.

És mégis… Érezhető, hogy már itt megtalálunk mindent, ami a későbbi írót naggyá tette, szinte minden oldalon (a már említett hibák mellett) megvillan valami, amiért olvasni érdemes: hol a költői tájleírások (Greskovits Endre szokás szerint hiba nélkül tolmácsolja magyarul a szerző szavait), hol egy-egy megrázó jelenet, hol egy hirtelen feltűnő és a jövőbe, a későbbi életműbe mutató alak.

De azért, hogy a történetről is ejtsek néhány szót: nem meglepő módon az USA déli vidékein járunk a ’30-as években, ahol néhány férfi (egy volt veterán, az ő fia, egy szeszcsempész és egy öregember) élete fonódik össze egy voltaképpen önvédelemből elkövetett emberölés során, amely természetesen – a McCarthy-világ logikája alapján – nem maradhat megtorlatlanul. Azonban senki se számítson sem vérbeli westernre, se krimire vagy bosszútörténetre, mert ilyeneket a szerző sosem írt (még ha úgy is tűnik egyes regényeiben), itt csak a már említett ősi múltba és életformába kapaszkodó és a természettel, na meg a külvilággal harcoló férfiak tetteinek aprólékos, részletező leírásaiból épül fel a sokszor eseménytelen(nek tűnő) szöveg.

Azt hiszem, az gond nélkül kijelenthető, hogy ez a korai McCarthy-mű, A gyümölcskertész az egész életmű leggyengébb és legtöbb hibával rendelkező darabja, ám az is, hogy ezzel együtt is bőven olvasásra méltó, és elsősorban a szerzőt kedvelő olvasóknak ajánlható. Én ezt teszem, és közben magamban fohászkodok, hogy a már jó egy évtizede készülő, már több mint ezer oldalas nagyregényét az idén 87 éves szerző be tudja fejezni.