Főkép

A norvég Per Petterson tavaly megjelent könyvében – Férfiak az én helyzetemben – visszatért a régi, jól ismert irodalmi alteregójához, Arvid Jansenhez. Ám ezúttal sokkal hatványozottabban az íróval és könyvbéli alakmásával történt tragédia (egy kompkatasztrófa, melyben szüleit és unokatestvérét is elvesztette a skandináv szerző) kerül a középpontba, valamint az ezt alig egy évvel követő válása, ami a férfit valami csendes, sosem oszló melankóliába, lassú és szűnni nem akaró depresszióba sodorja, hogy több mint egy évig zombiként járja a várost, összejöjjön több tucat egyéjszakás nővel és elhidegüljön gyermekeitől is.

 

Petterson stílusa a régi: lassú, pontos, jelzőtlen, minimalista leírások, hétköznapi történések, aprólékosan részletezett mozdulatok, táj- és utcarészletek, alig-párbeszédek. Gyakorlatilag háromszáz oldalon keresztül szinte semmi lényeges, nagy volumenű nem történik, mindössze az időben néha ide-oda ugrálva követjük nyomon a harmincnyolc éves férfit, aki napjai nagy részében nem csinál semmit, heverészik az ágyán, bámul ki az ablakon, majd esténként bárokban vagy felolvasóesteken néhány pohár ital után összeszed pár magányos nőt, hogy a jól-rosszul (többnyire rosszul) alakult éjszaka után többet ne is lássa őket.

 

Máskor inkább Oslót vagy a környékét járja, hol tömegközlekedéssel, hol a pezsgőszínű Mazdájával, és a város képének aprólékos rögzítése, a rengeteg utca- és térnév keltette elidegenítő hatás csak fokozza a férfiből áradó kitaszítottságérzést. Jansen pontosan érzi, hogy ez az egész így nem jó, nem vezet sehová, ám mégis mániákusan ugyanazt ismétli napról napra, és közben – lévén értelmiségi író-ember – sokat gondolkodik saját sorsán és a kivezető utakon.

 

Az őt ért gyász (egyszerre négy családtag elvesztése) megélhető, feldolgozható? Ha igen, hogyan lehet? Hogyan kell? Van rá bevett mód? Ő miért viselkedik másként, mint a többi hozzátartozó? Ő miért nem tud sírni, miért nem látja senki rajta a fájdalmát? Ha mások nem látják, nincs is? Így is meg lehet élni a gyászt, vagy másként kellene? Benne van a hiba?

 

És közben persze előbb-utóbb szembe kell néznie saját kudarcaival is, apaként és férjként egyaránt. Mit ronthatott el? Miért bomlott fel a házassága? Miért lett egyszeriben a „mi”-ből „te” és „én”? Miért változott meg a nő? Csak a nő változott, vagy esetleg ő maga is? Vajon mi miatt nem igazán akarnak vele találkozni a gyerekei, amikor eddig azt hitte, hogy minden rendben van köztük? Íróként is ennyire vak lenne a világra?

 

Ritka az olyan könyv, amiben látszólag alig történik valami, de mégsem ereszti az olvasóját. Persze ezek az alig-történések tele vannak olyan nehezen felejthető jelenetekkel, mint amikor a férfi egy ködös erdőben egyedül bolyongva találkozik egy magányos, sehová nem tartozó lóval, és egy pillanatra, egymás szemébe nézve talán mindketten átérzik a köztük lévő lelki rokonságot. Szóval Petterson legújabb regényét azoknak ajánlanám, akik szeretik a jellegzetes skandináv minimalizmust, és akik nem félnek szembenézni az élet árnyoldalaival sem.