Főkép

Elpusztíthatatlan párosunk ezúttal lemegy a térképről – ugyanis olyan messzire kalandoznak, ami már nem szerepel a kötet elején lévő kétoldalas térképen. A titokzatos, vagyis inkább ijesztő dél felé veszik az irányt, keresve Gotrek Gurnisson nagybetűs végzetét, ami eddig elkerülte őket. Ez a vidék látszatra tele van élettel, de még több halállal és még ennél is több élőhalottal, akik egy része különféle királyok és hercegek uralma alatt létezik, és évezredek óta marakodnak egymással – vagyis folytatják azt, amit még életükben elkezdtek.

 

Ebbe a szövevényes kapcsolati hálóba csöppen bele két hősünk, és azt kell mondjam, a szerzőnek sikerült feledtetnie, amit kollégája művelt (Kárhozottak városa) az előző részben. Mi több, minden túlzás nélkül állítom, a sorozat egyik legjobbja került ki a keze közül, ami bizony felülmúlja az általam nagyon dicsért, Koponyák Útja című kötetet is.

 

A cselekményről nem szeretnék túl sokat elárulni, de azért pár adalékot igen, egyfajta hangulatfokozóként. Az első harminc oldal után a veterán duón kívül sokáig nem találkozunk más, halandó humanoiddal, és később is csak villanásnyi statisztaszerepre szerződtetett rabszolgák bukkannak fel, de ők tényleg csak pár oldal erejéig maradnak velünk. Helyettük azonban töméntelen mennyiségű élőhalott teszi a dolgát, márpedig a ghoulok, vámpírok, múmiák, lidércek ebben a történetben határozott jövőképpel rendelkeznek. Nem beszélve a hercegekről, királyokról, királynőkről, rég elporladt és halottaiból feltámadt birodalmakról, akik mintha a múlt civódásait folytatnák az idők végezetéig. Ebben a közegben keresi végzetét törpénk, és ennek érdekében fura szövetségeket köt.

 

Nagyon tetszik, ahogyan Josh Reynolds ábrázolja a világnak ezt a szeletét. Nincs egyértelmű fekete és fehér, mindenki szürke, legfeljebb azon lehet filozófiai vitát folytatni, hogy ki a rosszabb, ki a veszélyesebb az emberiségre. Ennek megfelelően az új szereplők, kivált a fontosabbak, határozott egyéniséggel bírnak: például van, aki megőrizte humorérzékét vagy a kortárs irodalom iránti érdeklődését, esetleg a napokig tartó vitatkozásban leli élvezetét. Ha nem lenne morbid, azt mondanám, ezek bizony igazi hús-vér figurák – csak éppen mindegyik halott.

 

Cseppet sem meglepő módon, Felix Jaeger ideje egy részét panaszkodással tölti, ami azért annyira nem szórakoztató, ellenben gyakran utal múltbéli eseményekre, amelyekre egyáltalán nem emlékeztem. Ennek egyik oka lehet az elmúlt tizenöt év (első ízben 2005-ben írtam a párosról), ami alatt biztosan elfelejtettem ezt-azt az eddigi kalandjaikból; a másik lehetőség pedig az, hogy ezek a sztorik a magyarul még ki nem adott novellákban olvashatóak. Felix mentségére szolgáljon cinizmusa, és az a kémia, ami összeköti őt Gotrekkel – valamint a nőkkel kapcsolatos romantikus hajlama, ami még itt, az élőhalottak között sem marad tétlen.

 

Sajnos a jelek szerint itt a vége, nincs tovább. Ugyan van még pár novella, ami hőseinkhez köthető, de a világ újragondolása miatt (Sigmar) gyakorlatilag évek óta nem jelent meg új regény kalandjaikról, így egyelőre(?) búcsút kell vegyünk a punkfrizurás törpétől és romantikus lelkű írnokától. Pedig már abban reménykedtem, hogy akárcsak az Örökkévaló Bajnok esetében, akár más testben, de folytatják időtlen küzdelmüket a Káosz erői ellen.