Főkép

Tavasz elején azt gondoltam, hogy „a sorozat eddigi legjobb része” címet a magyarul 2018-ban megjelent kötet érdemli meg (Josh Reynolds: Koponyák Útja), mert abban sikerült minden pozitívumot összeszedni, amiért Gotrex és Felix duóját, illetve a Warhammer világát megszerettem. Ennek fényében arra számítottam, hogy a folytatás – mindegy ki írja – biztosan gyengébb lesz, mert egyszerűen megismételhetetlen mindaz, amit ott olvastam. Sajnos ez valóban így lett, de ettől függetlenül nem bántam meg az olvasásra szánt időt.

 

Ha viccelődni szeretnék, akkor azt mondanám, hogy írás közben elszabadult a káosz, és ennek eredményeként a történetvezetés szakított az eddigi lineáris idővonallal. Guymer egyre gyorsabb tempóban váltogatja a helyszíneket és az időket, aminek eredményeként gyakran éreztem késztetést arra, hogy újraolvassam az aktuális fejezetet (és ami előtte van), hogy valamennyire képbe kerüljek, mert számomra helyenként követhetetlennek bizonyultak az események. Azt nem állítom, hogy nem értem a koncepciót, mivel az elátkozott városhoz illik ez a megoldás (aminek a nevét valamiért senki nem akarja kimondani a regényben), ráadásul a szerző nem spórolt a leírásokkal, arra mindig szakít időt, hogy aprólékosan bemutassa az éppen aktuális helyszínt, vagy az éppen szembejövő elfajzottak és egyéb bestiák külsejét, illetve bármi egyebet, fontosságtól függetlenül.

 

„A túlvilági rettegés foka, mely kiűzte innen őket, egyszerre behatolt az elméjébe, lángra lobbantotta a tudatalattiját. A mágia itt nem csupán a Káosz Világának tajtékos hordaléka volt. Egyfajta sötét kegyetlenséggel bírt, gonoszsággal, mely oly ősi, oly elemi volt, hogy még Morzanna is tisztátalannak érezte.”

 

Az aprólékosságot időnként zavarónak éreztem, és sajnos nem találtam meg párját a karakterek ábrázolásakor: a korábbiakhoz képest elnagyoltnak éreztem a szereplőket, legyen szó a káosz bajnokairól vagy a velük szemben álló erők (címzetes jók) vezetőiről. Értem én, hogy kényelmes dolog buzgó szektásnak vagy az őrködést családi örökségként megkapó vezetőként elkönyvelni valakit, de ettől a címkétől az még nem lesz életszerű, illetve nem lesz hihető. Mi több, a jelek szerint a káosz befurakodott a két címszereplő közé, mert ezúttal nem láttam azt az összhangot közöttük, ami korábban még megvolt. Ha mindez nem lenne elég, akkor a változásokkal egyetemben sokkal kevesebb humor került a sorok közé, így nincs, ami oldja a feszültséget. Az mindenesetre kiderült számomra, hogy Felix egyedül kevés a sorozathoz, ketten együtt alkotnak kerek egészet.

 

Ráadásul a történetvezetéssel is voltak problémáim, a felvezetést picit hosszadalmasnak, pár jelenetet meg odavetettnek éreztem (például Gotrek eltűnése és felbukkanása). Aztán ismét előkerült az a korábban már pár alkalommal megfogalmazott kritikám, miszerint a sorozatnak nem tesz jót, ha Gotrek elpusztíthatatlan félistenként rohangál ebben a káoszverte környezetben.

 

A fentebb említett tényezőkkel együtt ez a regény sokkal-sokkal komorabb lett, és nem jöttem rá, hogy ez csak a szerzőváltásnak tudható be, vagy már szerepe van benne az angol kiadó által meghirdetett „End Times” eseményeknek. Illetve biztosan előnyt jelent, ha valaki játszott az asztali táblás játékkal (Mordheim), mert feltételezem, Guymer elhelyezett pár arra vonatkozó utalást, illetve annak ismeretében könnyebben megérthető a város működési mechanizmusa.

 

Első olvasatra talán úgy tűnik, csak negatívumokat látok a kötetben, pedig ez nem fedi a valóságot, ugyanis vannak benne pozitívumok is. Első a sorban az, hogy a harc és csatajelenetek kifejezetten élvezetesek, szerzőnk mind a párbajok, mind a tömegjelenetek terén nem vallott szégyent, akárcsak a fekete szertartás leírásakor. Egy-két héttel az olvasás után úgy nagyjából minden a helyére került, és ez alapján azt mondom, egészen jól sikerült visszaadnia a város elátkozott/káoszverte működését. Végül azt sem utolsó szempont, hogy érezhetően új irányba állította a két főhőst.

 

Mindezek ellenére, aki csak most kezdi az ismerkedést Warhammer világával, illetve a két főszereplővel, az inkább kezdje az első kötetekkel a barátkozást, mert egyébként nem fogja érteni az elszórt utalásokat. A kötet befejezése miatt egyébként úgy sejtem hamarosan eljutunk az utolsó felvonásig – és törpénk végre találkozik a végzetével.