Főkép

Napjaink egyik legfelkapottabb és legközkedveltebb francia nyelven alkotó írója az az Amélie Nothomb, aki bár belga származású, ám gyermekkora java részét Ázsiában töltötte. Szinte évente jelentkezik legalább egy rövid regénnyel (amelyek gyakorlatilag kivétel nélkül predesztinálva vannak a sikerre), de eddig bizony nem igazán kedveltem meg az általam eleddig egyetlen elolvasott kötete, az Ördögi kozmetika kapcsán. Éppen ezért mindenképpen adni akartam neki még egy esélyt, amikor kézbe vettem a szűk kétszáz oldalnyi, tavaly megjelent művét, amely a költői Szíved gyötörd címet viseli. 

 

Nothomb története egyetlen főbb probléma, mégpedig a szülő gyermeke felé mutatott (túlzott) szeretete / teljes szeretetlensége körül forog. A belga érezhetően egyedül ezt a témát szánta a középpontba, és lemetszett minden sallangot, felesleget körülötte. Így bár hihetetlenül gyorsan repülünk végig ezen a rövidke szövegen, ám éppen emiatt egyfajta „állatorvosi lónak” is tűnhet ez a kötet, ugyanis az első lapokon megismert Marie (itt még egy 19 éves bombázó, a kisváros legszebb és leginkább csodált nője, akinek egyes-egyedül erre a csodálatra van szüksége, hogy boldog legyen) az első gyermekét, a későbbi főszereplőt, Diane-t egyáltalán nem szereti, a másodiknak született fiút, Nicolas-t éppen annyira szereti, amennyire kell, a harmadikat, Céliát viszont túlságosan, már-már patologikusan. Meglehetősen furcsa írói tömörítés, mondhatom…

 

Ennek fényében talán nem is meglepő, hogy a szerző inkább csak vállaltan felskiccelt és nem igazán elmélyített alakokkal dolgozik (mindenki csak ott és annyi szerepet kap, amennyi feltétlenül elengedhetetlen), ám az annál inkább, amilyen narrációt használ a történet első felében. Furcsa, de meg sem kísérli megteremteni az anyai szeretet nélkül felnövő gyerek hangját és látásmódját, helyette olyan szavakat, gondolatokat ad egy kétéves gyerek szájába, amelyek még egy rendkívül intelligens felnőttnek is a becsületére válnának. Bevallom, hogy eleinte ezt nem is tudtam hová tenni, de szerencsére gyorsan megszoktam, és így a kötet egyik fő jellemzőjévé vált ez a hangvétel.

 

Nothomb bő harminc éven keresztül – néha kimondottan nagy időbeli ugrásokkal – követi nyomon Diane életét, aki természetesen örökké magán viseli ennek a gyermekkori traumának a nyomait, és furcsa, de felnőttként ugyanabba (vagy talán még rosszabba) fut bele, mint gyerekként: egy újabb mérgező, visszataszító és szeretet nélküli anya-lánya viszonyba. A kérdés már csak az, hogy mit kezdhet vele…

 

Összességében elmondhatom, hogy bár továbbra sem lettem Nothomb rajongója, ám igenis nyugodt szívvel és őszintén tudom ajánlani a belga írónő felnőtteknek szóló tanmeséjét, elsősorban persze azoknak, akiket különösen érdekel a túlzott szeretettől a teljes szülői szeretetlenségig terjedő skála gyerekekre gyakorolt hatása.