Főkép

Ha képben akarunk lenni a legaktuálisabb külföldi irodalommal, akkor célszerű figyelnünk az olyan jelentősebb irodalmi díjakat, mint a Booker-díj, az IMPAC Dublin Irodalmi Díj vagy az amerikai Könyvkritikusok Körének Díja. Azért épp ezt a hármat említettem, mert az észak-ír Anna Burns regénye, a Tejes mindhármat elnyerte, amire korábban még soha nem volt példa.

 

Ezek szerint értékes műről beszélünk? A válasz evidens: persze, hogy az. És ha egy szóval kellene jellemezni: milyen? Furcsa, de gyakorlatilag minden értelemben.

 

Először is egészen furcsa és különös a nyelvezet, amit az elbeszélőnk, egy tizennyolc éves kori énjére visszaemlékező középkorú nő használ. Olyan soha nem hallott és szokatlan szókapcsolatok, megfogalmazások szerepelnek itt, mint a „talán-fiúm” (ami a jóval olvasóbarátabb rövidítése az itt-ott olvasható „majdnem egy éve talán-fiúmnak”), a „vízen túli ország” (az Egyesült Királyság), a „határon túli ország” (Írország), az „úton inneni” emberek (katolikusok), az „úton túli” emberek (protestánsok), az „ügy-nők” (a korabeli feministák), az „állam védői” (a britekhez hű helyiek) és az állam „tagadói” (a függetlenségpárti szeparatisták).

 

De nemcsak a leírások furcsák, a párbeszédek is. Úgy tűnik, hogy ebben a városban mindenki így beszél, és ilyen megfogalmazásokat használ, ráadásul itt nincsenek Tomok meg Seamusok, hanem „harmadik sógorok”, „nukleáris fiúk”, „tablettás lányok” vagy éppen „tejesek” (belőlük több is).

 

Persze ez az egész annyira már nem is meglepő, ha azt nézzük, hogy milyen furcsa is az a világ, amelyben ezek az emberek élnek. Itt például ébredhetsz arra, hogy egy este a kerület összes kutyájának torkát elvágták az államvédő fegyveresek, vagy ha éppen beteg lettél, esetleg baleset ért, csak egyet ne csinálj: ne menj kórházba, mert ott mindössze két dolog történhet veled. Vagy beszerveznek a vízen túli ország képviselői, hogy legyél besúgó (ezért értelemszerűen halál jár), vagy csak azt hiszik rólad a tagadók, hogy beszerveztek (ezért megint csak halál jár) – persze, ha nem öl meg korábban egy heti rendszerességgel robbanó autóbomba…

 

Egy ilyen világban természetesen a normalitás más jelent, mint a Föld egyéb – minden bizonnyal boldogabb – részein. A közösség meg is állapítja főhősünkről, a mindvégig névtelenül maradó tizennyolc éves lányról, hogy nem normális – pusztán azért, mert sétálás közben olvas –, meg persze azt is megállapítja és magabiztosan terjeszti, hogy annak a tejesnek (így, kisbetűvel) a szeretője, aki rendszertelen időközönként felbukkan és monológokat intéz a tapasztalatlan lányhoz. Hogy miért? Se neki, se nekünk, olvasóknak semmiféle fogalmunk sincs, de egy ilyen közegben ez talán nem is meglepő.

 

Aztán, hogy folytatódjon a furcsaságok sora, furcsa itt a történetvezetés is (már amennyiben beszélhetünk itt egyáltalán történetről, hisz első ránézésre alig történik valami). Burns alapos, részletező, meghökkentő leírásait folyton-folyvást tekergős és hosszadalmas esszébetétek szakítják meg (például a feminizmus korabeli fogadtatásáról vagy a „miért és hogyan házasodik az ember?” kérdésköréről), amelyek aprólékos és mindenre kiterjedő előadásmódja éles ellentétben áll azzal a világra teljesen vak állásponttal, amit a már felnőtt elbeszélőnk tizenéves énje képvisel. Ez az előadásmód ebből a szempontból Javier Marías írásaira emlékeztet, ám azzal a megkötéssel, hogy míg a spanyol az egyetemes emberit kívánja megragadni, addig Burns egyértelműen a ’70-es évekbeli észak-írt.

 

Minden bizonnyal sokaknak lesz nehéz belerázódni a Tejesbe, és ez a magas – nyelvi és gondolati – fordulatszámon pörgő szöveg mindent meg is tesz, hogy kidobja magából az olvasóját (éppen ezért gondolom úgy, hogy roppant vegyes lesz a kötet fogadtatása, és sokan lesznek, aki félbe is fogják hagyni), de akit elkapott, az nehezen tudja majd letenni és elfelejteni ezt a fontos kérdéseket felvető, emlékezetes, húsba vágó jelenetekkel operáló, és igen, furcsa regényt.