Főkép

Talán az összes magyarul megjelent Hellboy-kötet legviccesebb és legönfeledtebb alkotásával indul a negyedik rövid sztorikat tartalmazó kiadvány. A „Buster Oakley kívánsága teljesül” nem csupán világképében lóg ki kissé a többi Hellboy-kaland közül, hanem abban is, hogy mintha itt venné a legkevésbé komolyan magát Mike Mignola író. Szinte már paródiába hajlóan vázolja a földönkívüliekkel is terhelt koncepcióját, beletolva pár annyira agyament ötletet, hogy nehéz nem nevetni rajta. Mégis, akármennyire is egyedi, akármilyen kevéssé illik is a többi történethez ennek a stílusa, Hellboy világába gond nélkül belefér – elvégre megszokhattuk már, hogy kedvenc Pokolfajzatunknak furcsábbnál furcsább dolgokkal kell szembenéznie.

 

A folytatásban ennél sokkal klasszikusabb vizekre evezünk, történetesen ugyanis a kalózoké a főszerep az „Akik hajókon a tengerre szállnak” történetben, ráadásul egészen különleges képi világgal. Jason Shawn Alexander ijesztő és szuggesztív rajzaira még régebben a Dead Irons képregényben figyeltem fel, ahol mindenféle túlvilági gonoszt ábrázolt, és nem meglepő módon a Hellboyhoz is illik a sötét stílusa. Maga a kalózos sztori is inkább a megragadó rajzok miatt emelkedik ki a mezőnyből, hiszen cselekményében inkább az általános Hellboy-vonalat követi, viszont a bővebb szereplőgárda (de rég láttuk Abe Sapient!) és a szokatlan megoldás miatt így is emlékezetes tud maradni.

 

Ez egyébként mintha az egész kötetre jobban igaz lenne, mint korábban – mintha több lenne benne az egyedibb, maradandóbb élményt nyújtó történet. Mintha erősebbek lennének az alapötletek (Karácsony a föld alatt) vagy hatásosabb lenne a cselekmény (Dr. Carp kísérlete); különösen igaz ez a kötetzáró két, hosszabb történetre. Pedig alapjaiban a „Moloch kápolnájában” beillik a hagyományos Hellboy-kalandok sorába: a Pokolfajzat egy rejtélyes ügyet vizsgál ki, és hát nagyon hamar kiderül, hogy itt valójában a túlvilági hatalmak irányítják a játszmát. Hellboy stílusos megállapításai („Hát ez nem jó.”) után jön a kötelező bunyó (ezúttal Mignola olykor kissé zavaros képi világában), hogy aztán a végére senki ne legyen igazán boldog. Viszont ez utóbbi nagyon ügyesen jelenik meg ebben a történetben – a segítségre szoruló karakter ellentmondásos viszonya a túlvilággal sajátosan borongóssá teszi a befejezést.

 

A címadó sztori pedig egyenesen Afrikába repít el minket. A Különös helyek című kötetben már jártunk ott, de ezúttal teljesen más perspektívából fedezzük fel az afrikai hiedelmek és mondák világát. Mignola szokatlanul ráérősen, a hangulatra ügyelve mesél, Richard Corbenről, aki az afrikai részek rajzolója, pedig már régóta tudjuk, hogy milyen jól át tudja adni Mignola ötleteit. A „Makomá”-ban talán az a legjobb, hogy bár ezúttal sincs hiány összecsapásból, ezek nagyon jól belesimulnak a mondaként előadott történet gerincébe és mondanivalójába, nem érződik sem zsúfoltnak, sem feleslegesen túlnyújtottnak. Ilyen szempontból az egyik legprofibban végigvitt Hellboy-sztori – nem is kívánhatnánk jobbat a kötet zárására, ami egyben az egész Hellboy-sorozat utolsó része is egyben.

 

Még egy kuriózumot meg kell azonban említenem: a Makoma hazai kiadásában egy egészen egyedi, eredetileg Winter Specialként megjelent történet is szerepel – aminek nemcsak az adja a különlegességét, hogy Budapesten játszódik, de az is, hogy László Márk rajzolta. Az izgalmas részletekben bővelkedő, baljós, de mégis szépen kidolgozott képekhez Mignola szokott módon komor története társul, még emlékezetesebbé téve a Hellboy-sorozat végét. A nyolc alap és a négy kiegészítő kötet után azonban el kell búcsúznunk a Pokolfajzattól – persze, hogy milyen sokáig, az csak a kiadón (és a vásárlóközönségen) múlik, hiszen számtalan spinoff-sorozat kapcsolódik ehhez az univerzumhoz, amelyekben kisebb-nagyobb mértékben akár maga Hellboy is feltűnhet, úgyhogy bőven van lehetőség a folytatásra.