Mike Mignola – Gary Gianni: Hellboy 4. – Különös helyek

„– Félelmetes ez a zaj. Ki dörömböl?

– Az ördög.”

Hellboy messzi útra indul: ki akarja deríteni létezésének pontos okát, titokzatos kezének eredetét – de vajon ha megtalálja, elégedett lesz vele? Bejárja Afrikát, még a tenger mélyéig is lemerészkedik (bár nem egészen önszántából...), hogy kiderítse az igazságot arról, miért is érkezett erre a világra, ám leginkább csak újabb és újabb szörnyek között találja magát, akik, valamilyen rejtélyes oknál fogva, mindannyian el akarják pusztítani. És amikor megismeri Ogdru Jahad történetét... hirtelen már az okkult nácik sem tűnnek olyan veszélyesnek.

Mike Mignola három sztorin keresztül mesél Hellboy afrikai kalandjairól – de ezúttal mintha nem is annyira maguk a kalandok lettek volna fókuszban, hanem maga Hellboy, pontosabban az eredete. Különösen látványos volt ez „A sziget”-ben, ami mintha csak azért készült volna el, hogy Mignola oldalakon át tudjon mesélni fantáziájának sötét mélységeiről, vagyis hogy Hellboy világának újabb szegletét mutassa be nekünk. Ezt egy kicsit visszalépésnek érzem az előző kötet után, ami sokkal inkább az összeszedett, jól felépített történetvezetés irányába indult el, de persze lehet, hogy majd a folytatásban visszamenőleg több létjogosultságát fogjuk látni az itteni eseményeknek.

Ezúttal nincs „küldetés”, ami keretet adna egy újabb szörnyes bunyónak, így kicsit véletlenszerűnek tűntek az események – bár Hellboy-nál amúgy is egy ideje általánosnak tűnik, hogy akárhova megy, mindenhol találkozik egy olyan rémséggel, akit jól lehet püfölni. Viszont most mintha a harcokat is gyorsan elintézték volna; nem annyira éreztem, hogy lenne tétjük, inkább a körítés volt izgalmas: legyen szó a tenger mélyén élő boszorkányról és sellőkről, egy szigetről, ahol korábban iszonyatos alakok haltak meg, vagy épp az óceán közepéről, ahol egy sötét titkokat rejtő hajó futott zátonyra.

Ahogy Mignola felvezeti ezeket a borzalmakat, ahogy utalgat és mindennek egyfajta misztikus-rejtélyes hátteret ad, az továbbra is veszettül hangulatos – könnyedén el tudnám képzelni például, hogy „A harmadik kívánság” eredetileg valamilyen nép története a pórul járó sellőkkel és a Mocsári Szipirtyóval, amit Mignola úgy formált a saját képére, hogy tökéletesen illeszkedjen az eddig is elég eklektikus Hellboy-univerzumba, nem mellesleg pedig egy izgalmas, némely pontján egyenesen tragikus képregény legyen belőle. De akár a Rebecca hajótörésének is lehetne épp valós alapja – érezhetően ebbe a világba gyakorlatilag minden belefér, aminek lehet horrorisztikus hátteret adni, mert kedvenc piros ördögünk mindenhol jól mutat.

„A csöndes óceán”-ban ráadásul újabb vendégrajzolót köszönthetünk, akinél különösen jól néz ki Hellboy. Gary Gianni részletesebb képeket készít, mint Mignola, sok vonallal ábrázol, kidolgozottabb figurákkal és hátterekkel, ami egyben arra is rávilágít, hogy sokszor az az érzésem, Mignolánál már csak a képek miatt is sokkal nehezebb követni, hogy éppen mi történik (ez főleg „A sziget”-ben zavart, sokszor azért vissza-visszatértem egyes panelekhez, hogy találgassam, mi is akar lenni). Viszont talán pont ezért tűnik rémisztőbbnek is, mint mondjuk most Gianni – a képzeletünk gyakran sokkal félelmetesebb dolgokat talál ki, mint amit ábrázolni lehet.

A Különös helyek újabb remek kirándulás a sötétség birodalmában, menő beszólások, egzotikus szörnyek és nagyszabású harcok tárháza, amiben még tovább mélyül Hellboy mítosza. Ezúttal talán nem annyira összetettek a történetek, de bőven kárpótol, hogy egyre inkább eluralja a sorozatot a Hellboy figurájából áradó lazaság – hiába, mintha már ő is érzékelné, hogy ennyi ocsmány szörnyet nem lehet komolyan kibírni. Márciusban jön a folytatás, rögtön két résszel is; bízok benne, hogy Mignola szolgálhat még újabb meglepetéssel.