Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós

Kepes András nagy tisztelője vagyok. Szerettem a tévéműsorait, érdeklődéssel hallgattam a riportjait, csodálom az intelligenciáját, felnézek a tudására, és mindig olvasom az írásait – így nem is volt kérdés számomra, hogy mihamarabb kézbe vegyem a legújabb könyvét, melynek már a címe is önmagáért beszél: A boldog hülye és az okos depressziós.

 

A könyv ismertetőjében ezt olvastam:

,,Régóta foglalkoztat a kérdés, vajon miért gondolják az emberek, hogy a tudatlanság a boldogság, és aki igyekszik felelősen szemlélve megérteni a világot, csak pesszimista lehet. Holott valamennyien szeretnénk egyszerre boldogok, okosak, sikeresek és optimisták lenni, és ilyesmit kívánunk a gyerekeinknek is. Úgy döntöttem, saját (kísérleti terepemre), az életemre támaszkodva, a kultúrtörténet és a tudomány segítségével a végére járok, lehetséges-e ez egyáltalán."

 

Valóban olvasható kultúrtörténeti és tudományos megközelítés, illetve magyarázat is a könyvben, számomra mégis az önéletrajzi részek bizonyultak a legérdekesebbnek. Végtelenül szimpatikus, ahogy Kepes András kendőzetlenül ír a saját életében előfordult depressziós időszakról is, illetve érintőlegesen más betegségről is. Nem részletezi túlságosan, épp csak annyira avatja be az olvasót a korábbi nehéz időszakának eseményeibe, amennyire az kell ahhoz, hogy megértse az ember, miről is van szó. Olvasható például egy olyan történet, amelyet így vezet be a szerző: „Nehezen szánom rá magam, de elmesélek egy történetet, amiből nem biztos, hogy rokonszenvesen kászálódok ki, de példának talán tanulságos.” Nálam bizony sikerült rokonszenvesen „kikászálódnia” végül ebből a helyzetből is, ugyanis én mindig nagyra tartom, ha valaki felismeri a hibáit és megpróbál azokon javítani, és úgy érzem, ebben az esetben ez történt.

 

Külön örülök annak, hogy kiemeli: néhány lehangoltabb, rosszkedvű nap nem azonos a depresszió fogalmával, még ha sokan nagyon lazán mondogatják egy-egy borús napon azt, hogy „nagyon depi vagyok”. Bár nem vagyok sem pszichiáter, sem kutató a témában, de mivel évtizedekig dolgoztam az egészségügyi és szociális szférában, tanultam a főiskolai és egyéb felsőfokú tanulmányaim során pszichológiát, pszichiátriai ismereteket, mentálhigiénét és számos más szakmai tantárgyat, illetve többek közt pszichiátriai betegekkel is foglalkoztam évekig, így kifejezetten fontosnak tartom a könyvben (amely minden bizonnyal nagy érdeklődésre tart számot) azt, hogy tisztázására kerül a depresszió mint diagnózis és a néhány napig tartó rosszkedv közti különbség.

 

De kanyarodjunk vissza a könyv címéhez. Megtudhatjuk, hogy miért lett ez a cím, és igyekszik is a szerző alaposan körüljárni a kérdést. Nem is nagyon kellett gondolkodom rajta, hanem magától értetődően jött a felismerés a könyv olvasása közben: az én környezetemben is az okos, intelligens, művelt emberek közt fordult elő nagyobb arányban depresszió, ám köztük is főleg a lelkiismeretes, becsületes, kötelességtudó, érzelemgazdag személyeknél. Na, ezzel nem azt mondom, hogy csakis náluk fordulhat elő, és azt sem állítom, hogy a kevésbé „okosak” nem lehetnek depressziósak. Azt viszont megállapítottam magamban, hogy ismerek néhány utálatos, gátlástalan, lelkiismeretlen, de magasan iskolázott embert, akik közül tudomásom szerint egy sem depressziós. Nagyon sok dologra rávilágít a könyv a címében foglaltakkal kapcsolatban, és rengeteg további kérdést vethetnek fel az olvasóban a Kepes András által leírtak.

 

„Hogy az intelligensek depressziósak volnának, arra tehát nincsenek bizonyítékok, de arra igen, hogy a nyomott kedélyállapot intelligensebb viselkedésre sarkall, és hogy egy kiegyensúlyozott embernek meg kell tanulnia kezelni a különböző lelkiállapotait. Az a szerencsés, ha képesek vagyunk a világot derűvel és borúval együtt, a maga teljességében érzékelni és feldolgozni.”

 

Vajon az átmeneti rossz hangulatnak kizárólag negatív hatásai vannak? Mikor van az, hol van az a határ, amikor már igenis segítséget kell kérni, mert a rosszkedv annyira tartós és hátráltató az életünkben, hogy azzal nemigen lehet egymagunkban megbirkóznunk? Vajon mennyire befolyásolható az, hogy optimistán vagy pesszimistán állunk az élet dolgaihoz? Az optimizmus tanulható? Megemlíti a könyv azt is, amit mi magunk is megtapasztalhatunk, ha rákeresünk a témára az interneten: megszámlálhatatlan ilyen-olyan, komoly és komolytalan hirdetés ígéri manapság azt, hogy ezt vagy azt a tanfolyamot elvégezve, ezt és azt a könyvet elolvasva pesszimista emberből optimista emberré válhatunk és ehhez hasonló ígéretekkel kecsegtet. Mi az ígéret és mi a valós segítség?

 

Idézi a szerző az alábbi, Bertrand Russellnek tulajdonított, nagyon fontos kijelentést is: „Az a baj a világgal, hogy az ostobák és a fanatikusok mindig magabiztosak, az okosok pedig tele vannak kételyekkel.” Na, igen, attól tartok, ez sok esetben tényleg így igaz.

 

Azt gondolom, vannak olyan betegségek még ma is, melyeket tabuként kezel társadalmunk, és a pszichiátriai megbetegedések is ezek közé tartoznak. Sokan vannak, akik például a depresszióra utaló tünetekkel sem mernek orvoshoz fordulni, félnek segítséget kérni, tartanak a „megbélyegzéstől”. Mások pedig, akiknek az állapota közelében sincs annak, hogy akár enyhe depressziós epizód diagnózisa felállítható lenne, oly könnyedén dobálóznak a „depis vagyok” kifejezéssel – érdekes kettősség, illetve ellentmondás ez. Mindenesetre nagyon fontos az, hogy aki érintett, az időben felismerje, ha tartósan fennáll a rosszkedve, észrevegye, hogy milyen mértékben nehezíti meg mindennapjait, és ha szükséges, akkor merjen és tudjon segítséget kérni és elfogadni, nem utolsósorban pedig ő maga is akarjon meggyógyulni.

 

Most, amikor rengeteg ember érzi kilátástalannak az életét a mai „káoszos” világban (mert bizony a depresszió esetszámaira vonatkozó felmérések és statisztikák erről árulkodnak), különösen fontosak a kapaszkodók, fontosak a jó példák. Nem azt mondom, hogy ha valaki elolvassa Kepes könyvét, akkor egy pillanat alatt elillan a rosszkedve vagy kigyógyul másnapra a depresszióból, de azt igen, hogy akár ez a könyv is lehet egy kis kapaszkodó, legalábbis az önéletrajzi elemek, a tudományos és kultúrtörténeti magyarázatok, a személyes példák mind segíthetnek látni azt, hogy fejlődni és a jobbra törekedni mindig lehetséges és érdemes, úgy, hogy közben igyekezzünk önazonosak maradni.