Jü Hua: Élni

Vénséges vén ökör pihen a 1,5 mu területű földön, vénséges vén ember a barázdán nőtt fa árnyékában – és egy néprajzkutató, aki türelmesen ül egész nap, csak hogy meghallgathassa Fu-kuj életének történetét a népszerű kínai író, Jü Hua Élni című regényében. Mindössze egyetlen utalás van arra, hogy a hallgató idézi az elbeszélőt, vagyis akár az ő nézőpontja is megjelenhetne a szövegben, egyébként végig az az érzésünk, hogy a történet elbeszélője maga a főszereplő, Fu-kuj. A néprajzkutató érdeklődése mintha csak kiváltaná Fu-kujból az életére való visszatekintést, de ez az élet olyan banális és izgalmas egyszerre, hogy aztán mozdulni sem tud, amíg nem hallhatja a folytatást.

A történet egyes fordulatai ismerősek lehetnek számunkra: Fu-kuj szerencsejátékon elveszítette családja teljes vagyonát, a szépséges házából egy szalmatetejű viskóba kerül anyjával, másállapotban lévő feleségével és kislányával. Apósa hamarosan lakodalmi menethez hasonló külsőségek között veszi vissza tőle lányát – aki azonban érthetetlen módon ragaszkodik férjéhez. Fu-kuj kezdetben bérbe vesz egy darabka földet, ami nem is olyan régen még a családjáé volt. És innen indul igazi élete, hiszen eddig el sem tudta képzelni, mitől lehettek napjai oly gondtalanok. Nincs hozzászokva a kemény munkához, nem is tudja, mit hogyan kell csinálni, de lassacskán beletanul. A munkába is, a nyomorúságos életbe is.

És természetesen jönnek a történelmi viharok: bár orvosért indul a városba, erőszakkal besorozzák és elviszik valahová (senki nem tudja a lövészárokban, hol is lehetnek) egy csatába a Kuomintang emberei. Parancsnokaik csak várják Csang Kaj-sek segítségét, de a kommunista Felszabadító Hadsereg fogságába esnek. Két év után hazakerül a pokolból, de alig kezd dolgozni a földjén, máris kezdődik a szép, új világ: 1958-ban a falvak kommunákká alakultak, és jön az esztelenségek sora: mindent be kell adni a közösbe, és minden vasból készült edényt begyűjteni, hogy abból a tó partján egy vashordóban bombát olvasszanak, hogy így járuljanak hozzá a nép ellenségeinek megsemmisítéséhez. (Sírjunk vagy nevessünk?) Hiszen nem kell többé főzni – a falu étkezdéjében mindenki annyit ehet, amennyit csak akar. Már amíg tart a háztartásokból begyűjtött állatokból és terményből. Aztán az étkezde bezár, mert a kommuna brigádvezetője (ahogyan újabban az elöljárót kell hívni) sem égen, sem földön nem tud többé élelmiszert szerezni. A földeket közösen művelik kortól, nemtől függően meghatározott „munkaegységekért”. Ettől persze tovább kell éhezni a betakarításig. Mígnem évek múlva a közösből újra mindenki kap egy kis földdarabot, hogy a családok önállóan műveljék és megéljenek belőle. De ekkorra már Mao kulturális forradalma teszi alig élhetővé a hétköznapokat, leginkább a közeli városban, ahová Fu-kuj bejár, hogy eladja, amit megtermelt.

És mi az, ami kevéssé ismerős? Számos külsőség, mint, mondjuk, az ünnepi dobok és zászlók, hogy egészséges felnőtt férfiakat szolgák cipelnek, például a hátukon. Vagy a faluvégi latrina, amit mindenki használ, társadalmi állásától függetlenül. Talán a mi kultúránkban szokatlan, hogy férfiak nyilvánosan hangos sírásban fejezzék ki felkavaró érzelmeiket. Mint ahogy az is, hogy szegény emberek hátukon viszik beteg vagy éppen halott hozzátartozóikat, utóbbiaknak két kezükkel ássák meg sírjukat. A halál óriási veszteség, életeket tesz értelmetlenné, a mű világában ugyanakkor egyfajta megnyugvás is: bár végtelen fájdalom elveszíteni a házaspárnak gyereküket, mégis megnyugtató számukra a tudat, hogy többé nem kell már aggódni miatta, hiszen szépen el van temetve.

De az álom, vagyis a meggazdagodás nemzedékről nemzedékre hagyományozódó „receptje” („ha a csirke megnő, liba lesz belőle, ha a liba megnő, birka lesz belőle, ha a birka megnő, ökör lesz belőle”) valójában használhatatlan. Fu-kuj öregkorára tud venni egy nagyon öreg igásállatot, ami munkára már alig képes, ahogy a gazdája sem, és ez egyáltalán nem a gazdagságot jelenti, sőt.

Ami valójában nagyon meghökkentő az elbeszélésben, az az, hogy Fu-kuj személye mennyire nagy távolságot tart a felidézett múlttól. Mintha kívülről, nagyon messziről nézné távoli éveit. Az elvárhatónál hosszabb életében számtalan csapás érte, el is meséli egyes szám első személyben, milyen kibírhatatlan fájdalom gyötörte olykor, miként hulltak a könnyei, hogyan rogyott össze tehetetlenségében. Mégis mintha valaki másról beszélne, rajta kívül álló személyről. Talán az idő múlása, az öregedés, talán a halál közelsége, a lélekvándorlás lehetőségében való hite teszi ilyen békéssé, sorsában megnyugvóvá?

Mindenképpen azt kell mondanunk, hogy egy szép történetet olvastunk egy férfiről, aki gazdag és gőgös világából önhibájából a legmélyebb szegénységbe zuhan, családi és történelmi tragédiák rázzák meg és tanítják meg őt arra, mi az, ami valóban értékes az életben. És megmutatja azt is, hogyan lehet túlélni a legborzasztóbb veszteségeket is, valamint hogyan lehet bölcsen és nyugodtan szembenézni a feltartóztathatatlanul közeledő halállal.