2020 legmaradandóbb könyvélményei

Ismét eltelt egy év – mi pedig ismét visszaemlékezünk. Én például két oknál fogva is nagyon szeretem összeállítani az ilyen év végi toplistákat: egyrészt, miközben végigolvasom a szerkesztőség tagjainak „legmaradandóbb” élményeit, újfent ráébredek, hogy mennyire különbözőek is vagyunk, mennyire eltérő a véleményünk, mennyire máshogy szemléljük a világot – és hogy mennyire csodálatos is ez a különbözőség. Másrészt viszont nagyon szeretek válogatni is: ilyenkor végignézem az előző évben olvasott könyveim sorát, s bizony muszáj meg-megállni egy-egy címnél, és kicsit elgondolkodni, mennyire jó is volt olvasni, mennyire szerettem belemerülni a világába. Jó újra átélni ezeket az élményeket, s bár a választás mindig nehéz, ezúttal is arra kértük a szerkesztőséget, hogy válasszák ki, melyik az a könyv, ami valamilyen indoknál fogva a „legmaradandóbb élményt” nyújtotta.

 

Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva hirtelen nem is tudom, hogy mit emeljek ki, annyira sokszínű a lista, úgyhogy talán nem túlzás azt állítani, hogy minden külső tényező ellenére jó év van mögöttünk – persze sokan nem bánnánk, ha 2021 még jobb lenne... (SZD)

 

Bak Róbert

 

Richard Powers: Égig érő történet
(Park, fordította: Barabás András)

 

Bár tavaly rekordszámú könyvet olvastam el (172 db), mégsem kellett olyan eget rengetően sokáig gondolkoznom, hogy melyik legyen közülük a legjobb – a választottam pedig nem más, mint Richard Powers monstruma. Pedig általában nem szoktam szeretni az olyan műveket, amelyek érezhetően egy téma közvetítésére szolgálnak (itt ez a téma a környezetvédelem fontossága), de az amerikai szerző olyan fantasztikus történeteket és élő-lélegző karaktereket teremtett e köré, hogy egy pillanatig sem tűnt erőltetettnek a mondanivaló.
Emellett a könyv felépítése is különös, ugyanis egy fát formáz meg. Az első rész, a „Gyökerek” mutatja be egyesével ezt a kilenc, kezdetben egymástól igen-igen különböző embert (van itt közép-nyugati farmer, aki családi tragédiája miatti bánatát a művészetbe fojtja; egy kínai bevándorló gyermeke, akinek sokáig egyetlen célja az, hogy igazi amerikainak lássák; beilleszkedési nehézségekkel küszködő kisfiú, aki végül a pszichológiában talál esélyt a megváltásra; egy furcsa, intenzív, vibráló életet élő házaspár; traumatizált vietnámi veterán; mozgássérült programozó; bukott és kiközösített egyetemi tanár; és egy szó szerint sokkoló élmény hatására megvilágosodó fiatal lány is), hogy aztán történetük a „Törzsben” egymásba fonódjon, majd ebből előbb kinőjön a „Korona”, végül pedig a „Magvak” is kihulljanak epilógusként.
Szóval, akinek van esélye arra, hogy elolvassa ezt a minden értelemben óriási kötetet, az ne habozzon.

 

Bauman Tamás

 

Krasznahorkai László: Sátántangó
(Magvető)

 

Újabb év vége, újabb karácsony és szilveszter, újabb újévi fogadalmak, újabb évösszegzések: a szokásos év végi dolgok, ezúttal mégsem szokványosan. Én meg egy érdekes következtetésre is jutottam, ahogy ezen a bejegyzésen járt a fejem: hiába nagy kedvencem Camus, a 2020-ban olvasott A pestis (igen, tudom…) és újraolvasott Az idegen valahogy mégsem értek Erich Kästner Fabianja közelébe (ez utóbbit – többek között – erősen tudom javasolni mindenkinek, aki a Budapest Noir- és Babylon Berlin/Gereon Rath-sorozatokat a korrajz miatt szereti). Ám a pálmát 2020-ban mégis Krasznahorkai Sátántangója vitte. Annyira féltem és annyira készültem Krasznahorkait olvasni, ez a regénye aztán jól lerántott a sárba, ott alaposan meghempergetett, majd a háromnapos olvasás minden nyomorát egy olyan mazochisztikus, elgyötört és mégis valahogy reményteli befejezéssel „koronázta”, ami után rögtön megértettem, hogy mitől ekkora zseni és miért övezi ekkora rajongás a szerzőt (ki tudja, lehet, hogy a 2021-es év filmje majd a Tarr Béla-adaptáció lesz).

 

 

 

Dér Adrienn

 

Jessica Townsend: Nevermoor 1. – Morrigan Crow négy próbája
(Kolibri, fordította: Pék Zoltán)

 

Hiszek a csodákban, és rendszerint igyekszem fellelni is őket. 2020-nak is ezzel a szemlélettel vágtam neki, ám amikor ez a könyv a kezembe került, még nem gondoltam, hogy ezúttal szó szerint értelmezve botlom bele. Morrigan Crow története egyszerre varázsolt és képesztett el, hiszen felismertem benne a Harry Potter-könyvek hatását, Jessica Townsend mégis képes volt olyan különlegességekkel átszőni Nevermoort, hogy eltöprengtem, a tanítvány nem kerekedett-e mestere fölébe. Vicces, szórakoztató, játékos, egyszóval csudálatos!

 

 

 

 

 

 

Galgóczi Móni

 

Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások
(Animus, fordította: Bándi Eszter)

 

Mindenféle prekoncepciótól mentesen, mindössze a szerző neve és a fülszöveg alapján döntöttem úgy, hogy elolvasom, és be kell vallanom, régen szórakoztam ilyen jól olvasás közben. Jó volt elmerülni a könnyed, ironikus stílusban, jó volt végre nem komolyan venni valamit, hagyni, hogy magával ragadjon az egész történet abszurditása, és közben jó volt szembesülni azzal, hogy valójában az egész rólunk, esendő emberekről szól – a félelmeinkről, a szorongásainkról és mindennapi küzdelmeinkről. Zseniális, ahogy még hálásak is vagyunk azért, hogy a szerző hülyének néz bennünket és görbe tükröt tol az arcunkba, mert közben minden sorából sugárzik a szeretet és a megértés.

 

 

 

 

Halászné Magyar Márta

 

C. W. Gortner: Az első színésznő – Sarah Bernhardt életének regénye
(Tericum, fordította: Megyeri Luca)

 

Az egyes szám első személyben elbeszélt regény az 1844-ben született Sarah Bernhardt életét mutatja be, történelmi és életrajzi tényekre alapozva. Gyorsan kiderült számomra, hogy a színésznő erős és érdekes egyéniség volt, valószínűleg sok irigye és ellensége, és rengeteg rajongója akadt. Egy biztos: érdekes egyéniség volt, és semmiképp nem nevezhető unalmasnak az élete. A szerző olyan részletgazdagon, lendületesen, érzelemdúsan, izgalmasan és lebilincselően meséli el a szülői szeretetet nélkülöző nehéz gyermekkort, a hirtelen eljövő felnőtté válást, a kurtizán-, majd a színésznői életet, az egyedülálló anyává válás nehézségeit, az ostrom alatt hadikórház létrehozását, a művészetek szeretetét, a kevély anyjával vívott harcait, a szorgalmas és kitartó szereptanulás és fellépések meghatározó pillanatait, a szerelmeket és viszonyokat, a barátságokat és rivalizálásokat, a kor kőbe vésett színházi farkastörvényeivel való szembemenetelt, a szokatlan megoldásokat, a szegénység és gazdagság váltakozásait, az emberi kapcsolatok árnyalatait, az érvényesülésért, illetve az életben maradásért folytatott küzdelmeket, a megbotránkoztató és a csodálatra méltó viselkedést, hogy teljes mértékben elhittem: mindezt maga Sarah meséli, és valóban minden szó szerint úgy történt, ahogyan az ebben a könyvben le van írva. Engem bizony C. W. Gortner írói stílusa totálisan lenyűgözött ebben a regényben.

 

Kovács Tímea

 

Margaret Atwood: Az ehető nő
(Jelenkor, fordította: Csonka Ágnes)

 

Sokáig kellett várnunk Margaret Atwood elsőként megjelent regényének magyar kiadására, de megérte. Ordas közhellyel élve Az ehető nő ma, megírása után ötven évvel aktuálisabb, mint valaha: a házasságban való totális feloldódás, a társadalmilag elvárt önfeladás, a „felfalás” elől előbb a táplálkozás elutasításába, majd egyfajta groteszk önkannibalizmusba menekülő Marian története érdekes elegye a prefeminista eszméknek, az identitáskeresésnek, a fogyasztói társadalom kritikájának, a női szereplehetőségek vizsgálatának, a konvenciókkal szembeni lázadás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek. Marian egyszerre (túl)fogyasztó és fogyasztható árucikk. Ahogy a regényvégi szimbolikus gesztus is azt mutatja: fogyassz, vagy téged fogyasztanak el. Pozitívabbra hangolva: el kell fogadnunk (meg kell emésztenünk) saját magunkat, csak akkor várhatjuk el, hogy mások is elfogadjanak minket önálló személyiségként. Hogy ez önkéntelen, avagy tudatos lázadás, egy sehova sem vezető gesztus, a nőiség elutasításának jelképe, egy lépés a gyógyulás felé vagy fricska az olvasónak, azt már mindenkinek magának kell eldöntenie – elgondolkodni rajta mindenesetre több mint érdemes, főleg napjaink hazai és nemzetközi társadalmi tendenciáinak fényében.

 

 

Kökény Pali

 

Roberto Bolaño: 2666
(Jelenkor, fordította: Kutasy Mercédesz)

 

Igazi karanténolvasmány volt nekem a 2666 a maga közel ezer oldalával. A chilei szerző magnum opusát sokáig tologattam, féltem belevágni (pedig rengeteg elbeszélést olvastam tőle már korábban), elsősorban a hossza és a sűrűsége miatt. Az utóbbiban végül nem is csalódtam: a 2666 olyan, mint egy labirintus, rengeteg mellék- és vakvágánnyal, egymásba forduló folyosókkal, látszólag a napvilágra vezető, de aztán végül a föld gyomra felé alábukó alagutakkal. És persze mindent átitat benne valami kényelmetlen, viszketésre ingerlő érzés, hogy a halál, „a leples bitang” mindenütt ott ólálkodik. Tökéletes társ volt tehát 2020 második felére, és persze ennyire szűkösen nem lehet elmondani róla semmi érdemlegeset, de az biztos, hogy jókor, jó időben került a kezembe.

 

 

 

Lipka Bori

 

Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
(Typotex, fordította: Goretity József)

 

Nehéz egy meghatározó olvasmányt kiválasztani a 2020-asok közül, mert sok jó könyvet olvastam. Az Égből hullott három almára teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor örmény szerzőt keresgéltem (feltett szándékom, hogy a világ minden országából elolvasok egy könyvet), és már az első bekezdés után magába szippantott a történet. Abgarjan egy elhagyott falu történetét mondja el ebben a könyvben, mesét mond, amiben a kegyetlenség, fájdalom, háború, éhínség és földomlás ellenére is a tisztaság és az emberség kerekedik felül. Gyógyír ez az írás a lelki sebekre: kicsit csíp, de közben meg is nyugtat. És megmutatja, hogy az elmúlás is a körforgás, az élet része.

 

 

 

Szabó Dominik

 

Ben Lerner: Az iskola Topekában
(21. Század, fordította: Pék Zoltán)

 

Bár év közben sokszor azt éreztem, hogy nem találom azt az olvasmányt, ami igazán meg tudna fogni, visszatekintve azért 2020-ban elég sok jó könyvet sikerült befejeznem. Nem olvastam viszont olyat, ami annyira élénkítően izgalmas lett volna, mint Ben Lerner regénye – volt pár, amit jobban szerettem, ami jobban megérintett, viszont nem volt olyan, amin annyit gondolkodtam volna, amit annyira élveztem volna felfedezni, ami annyira mozgásban tartotta volna az agyamat, mint Az iskola Topekában. Pedig ebben a könyvben főleg beszélnek – meg a beszédről beszélnek, meg arról beszélnek, hogy miért nem beszélnek. Lerner zavarba ejtő betekintést nyújt a kamaszkorban rekedt Amerikáról, egy olyan országról, ahol senki sem akar igazán felnőni, senki sem akar igazán felelősséget vállalni. Lerner meglepő összefüggésekre mutat rá: egy kamaszverekedésből nem nehéz eljutni a politikusok zagyva beszédeiig, de ami talán ennél is fontosabb, hogy közben mi is megértjük valahol ennek az országnak a népét. És ha már megértettük, talán ahhoz is közelebb jutottunk, hogy mit kell csinálnunk ahhoz, ha nem akarunk mi is ilyenné válni.

 

 

Szabó Sarolta

 

Romain Gary: A virradat ígérete
(Park, fordította: Bognár Róbert)

 

Ez a regény ismét alátámasztotta abbéli hitemet, hogy az igazán jó olvasmányélményekhez az is szükséges, hogy a mű a megfelelő időben találjon meg bennünket. Romain Gary könyve már többször megfordult a kezemben, de nem fogott meg igazán addig, amíg egy ismerősöm ajánlására, aki az egekig magasztalta, idén újra elő nem vettem. Az a fajta nyelvi humor, a csintalanság, ami Gary szövegéből árad, sosem volt idegen tőlem, de úgy látszik, erre a kissé talán szentimentális, mégis szívszorító történetre – egy anya-fiú kapcsolatról, tele a maga ellentmondásaival, amelyben bőven elmosódnak a határok az önéletrajzi elemek és a fikció között – igazán csak most értem meg. A tavaszi hosszú, nyomasztó karantén után merő felüdülés volt A virradat ígéretén felváltva kacagni és könnyezni.

 

 

Uzseka Norbert

 

Isabel Allende: Maya naplója
(Geopen, fordította: Dornbach Mária)

 

Ez egy olyan év volt, melyben az olvasás még annál is sokkal többet jelentett, mint annak előtte, sokunknak adott pillanatnyi kiutat, vigaszt, segítséget. És bár a könyvpiac súlyos veszteségeket szenvedett, egymást érték a remek új kiadványok. Mégis egy régebbi könyv adta most a legtöbbet, mert kevesen tudnak úgy mesélni, mint Isabel Allende. Hogy még a mellékszereplők is színesek, és még a hétköznapiakban is meglátja a történetet, mert közhely, hogy mindenkinek megvan a magáé, de nem mindegy, ki meg hogy meséli el. Minden borzalma és iszonyata, zsúfoltsága és néha felületessége mellett is csoda volt ez a könyv. Mert a lényegi része, ami az életről szól, az végig ragyog. Az is jó, hogy bár tök nyilvánvaló, hogy baloldali az írónő, és hogy nemcsak politikai, de a drogos meg megannyi más vonalon is tanító célzatú, amit és ahogy ír, mégis kulturáltan tud megnyilvánulni a jobbosokról is, nem az értelmetlen „mindenki, aki nem velünk van, rohadt komcsi vagy náci” vonal megy. Sokkal fontosabb az, hogy megismertet sok különféle emberrel, élettörténettel, és ez segít megérteni és elfogadni, és sokkal jobb így, mint amikor lenyomják az ember torkán, hogy mi van.
De leginkább azt élveztem, hogy az élet szeretete van benne, kortól és minden mástól függetlenül, ezt adja át, a derűt, az együttérzést, olyasmiket, amik tényleg segítenek gyógyulni, élni és életben maradni (és élni hagyni is).