Főkép

A különösen esztétikus borítóba csomagolt könyv egy japán színházi rendező és színjátékíró műve, egy díjnyertes darabjából írta át különálló, egymáshoz mégis megannyi szállal kapcsolódó fejezetekből álló regénnyé. Számomra ritka különleges olvasmány volt, és nem csupán azért, mert végig a Funiculi Funicula nevű kicsiny tokiói kávézóban játszódik, ahol az egyik székre leülve az ember visszautazhat a múltba…

 

Ehhez az utazáshoz azonban számos szabálynak kell megfelelni, ill. azokat betartani, melyek olyan szigorúak és annyira lekorlátozzák a lehetőségeket, hogy bár a helyi újság is cikkezett a kávézóról, az megmarad városi legendának – túl kevesen tudnak vagy mernek megpróbálkozni a visszatéréssel. A szinte idegesítő szabályok közül az első, hogy csak olyan emberrel lehet találkozni, aki már szintén járt a kávézóban, de ennél is fontosabb, hogy bármit csináljon is a múltban az, aki visszatér, a jelent nem változtathatja meg… Így aztán az olvasó hamar azon kaphatja magát, hogy erősen töri a fejét, mi értelme lenne akkor így ennek, és hogy vállalná-e mégis, s kiért-miért. És persze a könyv végére megérti majd, akárcsak az egyes szereplőket…

 

Sajnos kevés japán irodalmat olvastam eddig, így nem tudom megítélni, az író és honi olvasói számára mit jelent ez a könyv. Azzal azért tisztában vagyok, hogy a japán mentalitás a mi nyugatinktól eltérően viszonyul a tragédiákhoz, de amúgy is logikus, hogy ha valaki vissza akar menni a múltba, annak jó eséllyel szomorú oka van erre. Viszont hogy ez most szép- vagy szórakoztató irodalom-e, azt nem tudom megítélni. Annyi bizonyos, hogy a történetben, s néha a nyelvezetében is vannak költőien szép részek, ám a fordításban akadnak döccenők. Mégsem tudom azt mondani, hogy a nyilván angolból, és nem japán eredetiből fordító Béresi Csilla nem tudott mit kezdeni, mondjuk, a hümmögős részekkel (ahol a szereplők szemlátomást elbizonytalanodnak valamiben), ugyanis simán lehet, hogy azok ott nyugati aggyal nehezen értelmezhető, a japán lélekre jellemző megnyilvánulások. Csakígy nehéz értelmezni a japán észjárás működését egyes jelenetekben, ahol a nyugati emberek többsége kicsit vagy nagyon is máshogy viselkedne. S azt hiszem, a könyv végét is ki-ki a saját lelki alkata szerint tudja majd feldolgozni. Ahogy azt is, hogy bizonyos dolgokat többször is elismétel az író, ill. hogy a történet(ek)et kapcsolódó, mégsem feltétlenül odakívánkozó, hovatovább ismeretterjesztő leírások színesítik.

 

Mégis úgy érzem, hogy van valami szinte emelkedett, tiszta, elegáns szépsége a regénynek, miközben a szereplők, az életük és a velük történő események, legyenek bár drámai sorsfordulók, egyszersmind hétköznapiak is, amennyiben bármely náció szülötteivel megtörténhetnek és jó eséllyel meg is történnek. S persze, hogy végül is a hozzáállás számít, és ebben van mit tanulnunk a japán kultúrából.

 

A könyvnek készült azóta folytatása, sőt, Japánban filmet is forgattak belőle, mely a trailere alapján nagyon szép lehet. Akár csak szellemi kirándulásnak is érdemes kézbe venni a regényt, mely, ha nem találna utat az olvasó lelkéhez, legalább rövid – de semmiképp sem javaslom a félbehagyását, végig kell olvasni, hogy minden a helyére kerüljön, ahogy azon a bizonyos széken ülve is csak addig lehet a múltban ülni, amíg a kávé kihűl, amíg ki nem ittuk az utolsó kortyig…