Főkép

Tátva maradt a szám. Úgy a huszadik oldalnál vettem észre, hogy nem csuktam be levegővétel után. Egyvégtében olvastam el a Péczely Dóra szerkesztette Lehetnék bárki c. kötetet, a Kortárs és kortalan versek antológiáját.


Otthonom az irodalom. Nézzétek el nekem hajlott koromra való tekintettel ezt a fellengzős állítást, de sajnos ez az első gondolatom, amikor leteszem a könyvet. Gyermekkoromban kezdtem olvasni (mi mást is tehettem volna akkor és ott), később magyar nyelvet tanítani, és nem is tudom, hogy történhetett, de még így, hatvan felé is a szavak világa bűvöl el leginkább, ebben találom fel magam, ebben igazodom el legkönnyebben.


Ez a kis válogatás pedig tényleg az otthonosság érzetét kelti bennem. Ott olvasom a bálványozott nagy költők ismeretlen műveit, amelyek azonban olyan erővel idéznek meg kort és légkört, hogy azonnal fölismerem őket – és mellettük ott vannak a kortársak és az egészen fiatalok. Egyik-másiknak a nevét sem hallottam még soha, de soraik, képeik olyan szervesen kapcsolódnak az irodalmi kánonhoz tartozó költőkéhez, mintha egy család lennének. Több generáció, együtt. Hasonló témák, és mennyire más formai elemek! És mennyire elevenek! Itt mozognak, lélegeznek együtt, egymástól kapva el, önmagukhoz igazítva a szót.


És ennek a könyvnek az olvasásakor nem azok érintenek meg igazán, akiktől már annyi mindent tanultam, hanem azok, akiktől ma is tanulok, a fiatalok. Valahogy fölismerem bennük a sajátjaimat. A középiskolás tanítványaimat, akik zenélnek, táncolnak, olvasnak – és persze írnak. Mindent, őrületes tempóban, vadul, alaktalanul, dacosan. Keresik önmagukat, próbálják megtalálni a helyüket. Ennek a kötetnek a versei megerősítenek abban, hogy meg is fogják találni. A megfelelő műfajt, a kifejező képet… mindent, ahogy a kötetben megjelent versek szerzői is. Ugyanakkor ezeken a verseken át kicsit másképpen, árnyaltabban látom a tanítványaimat is, az ő világukat. Ami már nem ugyanaz, mint az enyém. Kész szerencse, hogy szóba tudunk még elegyedni egymással.


És bár igaz, hogy a szavak bűvölnek el leginkább, de ennek a kötetnek a grafikája is egészen magával ragad. Locsmándi Mátyás monokróm rajzai valahogy értelmezik a kortárs versek alkotta világot, ugyanakkor valamilyen módon egységbe is vonják a képeket: költőieket, vizuálisakat. Végül az a benyomásom támad, hogy a sok szerző, sokféle téma ellenére egy nagyon egységes művet tartok a kezemben, ami minden kis részletében tökéletes, és az egész is az.


És hogy kinek ajánlanám ezt a válogatást? Egyszerűen bárkinek. Bármely generációnak.