Főkép

Az idei WOMEX előtt és alatt nagyon sok hallgatnivalót kaptam, amelyek egy részéről önálló cikket írok majd, de van pár, amelyekre időhiány miatt csak rövidített formában kerítek sort.

 

 

The Nation Beat: The Royal Chase

 

Mutatom, miként lehet apránként továbbfejleszteni egy ötletet. Kiindulásként vegyünk egy mániás dobost (Scott Kettner), aki imádja New Orleans zenei világát (jazz és egyebek). Ehhez adjuk hozzá Brazília északkeleti részének muzsikáját (például forró), majd csavarjunk rajta egyet, és gitár meg harmonika helyett tereljünk be a stúdióba egy csapat rézfúvóst. Ráhangolódásként vigyük el őket az év eleji Mardi Gras felvonulásra – és kész. Összeállítottunk egy garantáltan nyerő koktélt, amivel nem kell szégyenkeznünk egyetlen péntek esti buliban sem.

 

A tíz éve alakult együttes mára tökéletesre csiszolta a két zenei világ ötvözését, az idei lemezük kompozícióiban gyakorlatilag alig lehet felfedezni a váltásokat. Az első nóta (Forró de Dois Amigos) egy feldolgozás, az eredetit nádfuvolán, harmonikával és ütőhangszerekkel kísérve adta elő Edmilson de Pífano, a The Nation Beat verziójában a dob hozza a latin ritmusokat, gyakorta függetlenül a rezesektől, akik viszont a dallamot veszik gondozásba, és fújják, tele energiával, lendülettel. Ezt gyakorlatilag majd az egész albumon sikerül megtartani, a nyerő recepthez időnként hozzáadnak egy adag jazzt (Big Chief) vagy funkot (Hey Pocky Way). Ez utóbbi azért is tetszik, mert a két énekessel felturbózott szám közül az egyik. A másik (Algunas Cantan) sokkal inkább brazil, és mintha bossa-nova lüktetne a női ének alatt, amit érdekesen kísér a fúvósok mellett egy kalimba.

 

Ez tipikusan az a lemez, amit nem elég egyetlen alkalommal meghallgatni, mert annál sokkal gazdagabb a hangszerelése. No meg időt igényel a különféle stílusok keveredésének kibogozása, beazonosítása – persze ha valaki csak jó muzsikára vágyik, bármiféle címkézés nélkül, azt sem éri csalódás.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Forró de Dois Amigos, Hey Pocky Way, The Royal Chase

2020-ban megjelent album (szerzői)

Weboldal: https://www.nationbeat.com

 

 

 

Harrycane Orchestra: Dark Makam

 

Az együttes nevéről, úgy sejtem, a férfi lakosság focit kedvelő részének azonnal Harry Kane jut az eszébe, pedig semmiféle kapcsolat nincs a Tottenham Hotspur FC futballistája és az augsburgi együttes között. A lemez címének második fele szerintem a török makam szóra utal (arabul maqam), ez a török komolyzene és a török népzene dallamtípusainak gyűjtőelnevezése, és összetett szabályokat tartalmaz a zeneszerzésre, valamint az előadásra. Az angol dark szó pedig az értelmezésemben az ilyen módon előadott zene komorságára, sötét hangvételére utal.

 

Az együttest alapító Harry Alt a jazz felől érkezett, de az évek során számos egyéb stílust megismert, évekig élt Egyiptomban, megszerette az arab énekstílust, megmártózott az arab hangrendszerben – szóval bizonyos értelemben elkerülhetetlen volt a Harrycane Orchestra létrejötte. Arab jazzt játszanak, időnként egészen hosszú számokkal, amelyekbe bőven beleférnek az improvizációk és a szólók. Tarkan Yesil énekes szövegei – amelyeket angol nyelven is tartalmaz a booklet – hol dühösek, komorak, hol meg nem annyira. A hangszerelés időnként teljesen jazz, máskor egy vonósnégyes dúsítja a hangzást, vagy úd (oud) helyettesíti az éneket, és a dallamok közben keletiesen tekerednek.

 

A kiadó szerint ez a muzsika akár filmzenének is elmenne – ezzel talán lehet vitatkozni, azzal viszont már nem, hogy tényleg egyedi hangulata van a Dark Makam lemeznek. Amolyan hátradőlős, figyelős, ellazulós muzsika ez, egzotikus jazz, ahol egyaránt csodálhatjuk az egyéni teljesítményeket és az összhatást.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: Voyager, Cara in Vain, In Love with 7 Hills

Eltérő megjelenési dátumok (Galileo)

Weboldal: https://www.facebook.com/HarrycaneOrchestra/

 

 

 

Kërkim: La Giostra

 

A Kërkim együttest Leccében (Olaszország) alapította öt muzsikus, akiknek a szeme előtt az lebegett, hogy a Földközi-tenger keleti felének zenéjét dolgozzák fel és formálják újra saját elképzelésük szerint. Az idén megjelent második nagylemezükön ezt a gyűjtést folytatják, útközben érintve Észak-Afrikát, a Balkánt és a Közel-Keletet. Ha jól értettem, akkor az alaptéma az utazás, a vándorlás, a migráció volt, ami erre a térségre évezredek óta jellemző.

 

Esetükben a saját képükre formázás egyáltalán nem üres frázis, elég csak meghallgatni rögtön az albumindító és egyben címadó szerzeményt, amiben a megszokottól eltérően szólalnak meg a balkáni dallamok Vincenzo Grasso fúvós hangszerein – és ne feledkezzünk meg a lezárásként hozzáadott olasz témához. Nekem nagyon tetszettek az Irene Lungo és Jamila Harbi vendégénekesekkel felvett számok (például a „More socol pie”), mert tovább színesítették az együttes megszólalását.

 

Érdekesnek találtam a klipes „Tu che parti” számot, amely a Maghreb régióból merített ihletet, de legalább ennyire fura a „Lulle Lu”, ami az évszázadokkal ezelőtt Itália déli részébe emigrált albánok (arberesek) melankolikus dala. A romániai cigányok zenéjére a „Tre Tzigani” című nótával emlékeznek (az eredeti „Trec Tzigani” néven ismert). Ugyan a lemez dalainak többsége feldolgozás, úgy gondolom, a Kërkim muzsikusainak sikerült minden eredetit újraértelmezniük – időnként mintha klezmer megoldásokat is használnának –, és egy olyan tematikus albumot készíteniük, amit célszerű lenne minden kivándorláson gondolkodó embernek meghallgatnia.

 

Meghallgatásra ajánlott számok: La Giostra, Ballata a ritmo incerto, More socol pie

2020-ban megjelent album (Liburia Records)

Weboldal: https://www.facebook.com/kerkimofficial/