Főkép

David Rolfe Graeber amerikai kultúrantropológus, politikai aktivista, egyetemi professzor 2013-ban a Strike! nevezetű magazinban megjelent írása kisebb láncreakciót indított be. A cikk a közgazdász Keynes 1930-as jóslatára reflektált, mely szerint a század végére az USA és Anglia technológia fejlődésük révén heti tizenöt óránál nem követel majd magasabb munkaidőt. Graeber szerint bár a technológia ehhez rég rendelkezésünkre áll, paradox módon mégis még tovább nőtt a munkával töltött idő, mint a jóslat idején.

 

Ha ez nem lenne elég, viszonylag magas százaléka érzi úgy a dolgozóknak, hogy munkája nem csupán értelmetlen, de aktívan nehezíti meg mások életét, máshogy fogalmazva káros – ezen állásokat címkézi az antropológus bullshitnek (kamunak). Az értekezés eljutott a világ számos pontjára, és úgy tűnik, sebészi szikeként talált telibe egy társadalmi furunkulust: sorra hullottak ki a szekrényből a munka világának csontvázai, tette fel a kezét érintett olvasók sokasága. Ezen felbátorodva a szerző a rá következő öt évben összegyűjtött gyakorlati példák és szakirányú kutatás hadrendbe állításával kissé talán terjengős, de rendkívül elgondolkodtató könyvvé bővítette eredeti sejtését. Amennyiben a Strike! cikke feltette a kamumunkák fogalmát a mentális térképre, a Typotex gondozásában magyarul megjelent kötet komoly vitaindító lehet. Az író kimondott szándéka ez volt – szomorú aktualitás, hogy ebből a diskurzusból ő már kimarad, miután idén szeptemberben heveny hasnyálmirigy-gyulladás okozta belső vérzés következtében elhunyt. Hogy öröksége rendelkezik-e a fennálló status quót átformáló erővel, azt majd az idő eldönti.

 

Azt érdemes előre leszögezni, hogy a Bullshit munkák nem holmi jópofa fricska a lélekölő, unalmas, stresszes vállalati kultúra felé, hanem felkészült, komolynak szánt hadüzenet napjaink gazdasági berendezkedésével szemben. Tézise szerint ahogy a szocialista országok vezetői létrehozták saját belső munkanélküliségüket, úgy generálják a kapitalista döntéshozók – vagy talán a rendszer maga – a felesleges, „a munkaidőd célja az időd munkával töltése” típusú állásokat. Felmerülhet a kérdés, hogy egy piacgazdaságban hogy lehet életképes az efféle szemlélet; elvégre a hatékonytalanság égeti a pénzt, ami a rendszer mozgatórugója. Az állami szférában még csak-csak elfogadható lenne az efféle belső túlburjánzás, ám a jelenség túlmutat a közszolgaság keretein. Az érvelés szerint a második világháborút követően a teljes körű foglalkoztatás lett a nyugati országok elsődleges célja, majd ugorva néhány évtizedet, az 1980-as évektől datált globális trend, hogy a gazdagabb országokban a mezőgazdaság és a gyáripar visszaszorul, míg a szolgáltatói piacok teret nyernek – például a pénzügyi szektor, amit olykor nehéz közvetlen összeköttetésbe hozni a monetáris értelemben vett értékteremtéssel. Ha ez nem lenne elég, a politika az ismert módokon elszivattyúzza a jövedelmek tetemes hányadát, hogy saját – lobbisták lévén formált – érdekeit követve újraossza azt. Ha létezik egyáltalán színtiszta, profitvezérelt kapitalizmus, az látható, hogy mindenképpen torzulni fog, és ennek lélekölő, az emberi lét célorientált mivoltával szembemenő manifesztációja a haszontalan munkavégzés.

 

Önkényesen, a teljesség igénye nélkül szemezgetek Graeber tanulmánykötetéből, ám erre épp a szerző által érzem magam feljogosítottnak. Tényleg alapos munkát végzett, ám az érzéstől végig nem tudtam szabadulni, hogy egy bizonyos, nem elhanyagolható százalékú alkalmazott (az Egyesült Királyságban 37%) által megerősítést nyert tézist igyekszik az emberiség tudástárából pecázgatva maga is alátámasztani. Engem egyébként meggyőzött, elfogadom, hogy a céltalan munka eredendően depresszióra hajlamosít, mi több, büntető jellegű – furcsa, perverz kettőssége gazdaságunknak, hogy megvonja a javakat azoktól, akik tevékenységükkel hozzájárulnak az egyetemes jóléthez, míg az unatkozó frusztráltakat jutalmazza. A hozzájárulók közt gondolok itt a gyerekeinkre felvigyázókra, a művészet bizonyos ágazataiban tevékenykedőkre (olvastam valahol, hogy az írók megbecsültsége itthon a prostituáltakéval áll egy szinten), az egészségügyi dolgozókra… Ezzel szemben az álmunka olyan „szakmai” szerepeket szült, amelyek fogaskerekekként funkcionálnak ebben az önmagában forgó, semmit sem előállító gépezetben. Habár az azokat betöltő férfiak és nők sem éppen szimpatikusak, Graeber a feladatot okolja, nem pedig az azt ellátó személyt.

 

A Bullshit munkák ugyan (egyes benne használt hasonlatos megoldások ellenére) nem önsegítő kiadvány, mégis felvet egy megoldási módozatot a kialakult helyzet orvoslására, mégpedig a feltétel nélküli alapjövedelem ötletét. Az ok, hogy ezt bővebben nem szövöm bele bemutatómba, hadd legyen személyes főhajtásom e nagy gondolkodó előtt, aki idén sajnálatos mód eltávozott közülünk. Azért is teszek így, mert ő maga is ódzkodott a zátony felé tartó hajó egyszemélyes kormányzásától, nem véletlenül szentelve a témának mindössze tizenhat oldalt a háromszáznegyvenből.

 

Mr. Graeber, köszönöm, hogy sajátosan kreatív meglátásaival igyekezett hozzájárulni a világ jobbá tételéhez. Kívánom, hogy tűzzék őket zászlajukra az értelmetlen sanyargatásba belecsömörlött tömegek, amennyiben elő tudunk állni egy igazságosabb, egészségesebb rendszerrel. Akárhogy is lesz, az Ön munkássága már biztosan nem volt bullshit.