Főkép

Már amiatt is jó dolog, ha egy szerző rangos irodalmi díjat kap – jelen esetben Goncourt-t –, mert ilyenkor garantáltan számtalan olyan országban meg fog jelenni a díjnyertes műve, ahol korábban talán még csak nem is hallottak róla. Most komolyan, a megrögzött frankofónokon kívül ismerte idehaza valaki a kilenckötetes Éric Vuillard nevét? Gyanítom, hogy nem sokan (magam sem vagyok kivétel), pedig a Napirenddel úgy sikerült a francia szerzőnek a II. világháború mára már igen-igen elkoptatott témájához nyúlnia, ami messze kiemeli őt a mezőnyből. Vuillard ugyanis a háborúhoz vezető út zömében politikai lépésekből álló állomásainak egy-egy kevéssé ismert pillanatképét merevíti ki és nagyítja fel már-már groteszk módon az alig százoldalas könyv pároldalas fejezeteiben.

 

Az elsőben például huszonnégy jól öltözött, kifogástalan megjelenésű úriember várja az enyhe pszichopatológiás tüneteket mutató Hermann Göring társaságában Adolf Hitler megérkezését, majd szokásos monológját a vízióiról és terveiről, hogy aztán a kérésének nyugodt szívvel eleget téve pénzeljék annak kampányát, melynek végén a náci párt meg is szerzi az áhított hatalmat, és beindítja terrorgépezetét. A gall szerző sok mindent kezdhetne ezzel a jelenettel, lehetne drámai, lehetne akár vicces (a borítón feltüntetett „fekete komédia” jelzőnek a nyomát sem találtam), fókuszálhatna a karakterekre vagy a későbbi eseményekre, de ő arra világít rá, hogy Hitler hatalomra jutását tulajdonképpen a Siemens, a Krupp, az Opel vagy éppen az Allianz szponzorálta, akiknek emiatt a hajuk szála sem görbült, sőt, termékeiket a mai napig szívesen vásároljuk.

 

Vagy ott van az Anschluss pillanata, amikor megint csak olyan kevéssé ismert dolgokat választ ki a milliónyi fontos és érdekes történés közül, amelyekről csak keveseknek lehet tudomása. Az egyik ilyen a megszállást végrehajtó német hadsereg totális csődje – bármiféle osztrák ellenállás híján is csak alig száz kilométert tudtak megtenni a nácik az első nap technikai okokból, a derék „sógorok” pedig hol órákig, hol napokig várták őket éljenzésre készen az utak mellett a nagy hidegben (persze volt, ahol megunták és hazamentek). A másik pedig az a tény, hogy már a megszállás másnapján százak követtek el öngyilkosságot végső elkeseredésükben, ám erről persze a sajtó nem számolhatott be; maradtak a Bécsbe érkező Führert éltető – gondosan átrostált emberekből álló – tömegről készített képek.

 

Ezen kívül kiemelném még a szerzőre olyannyira jellemző nagyfokú iróniát, ami a kimondottan maró és keserű fajtából való. Vuillard igenis felelősöket keres, rá akar mutatni az emberi gyarlóságokra és arra, hogy utólag persze mindenki mentségeket keres, de valójában szinte az összes döntéshozó és politikus kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) mértékben bűnös volt, hogy idáig jutott a világ.

 

Bűnös az osztrák kancellár, Schuschnigg, aki egy szokásos diplomáciai csevej reményében Hitlerhez utazik, ám a diktátor dühkitörése nyomán annyira megijed, hogy azonnal megígéri, minden német követelést teljesít, lemondva ezzel gyakorlatilag Ausztria önrendelkezéséről. Mint ahogy bűnösök az elmebetegségig vitt kifinomultság és etikett mögött szerencsétlenkedő brit vezetők is, amikor Ausztria bekebelezésének napján nem akarják megsérteni az ezerszer hallott tenisz-anekdotákkal a társaságot untató Joachim Ribbentropot (inkább az üres fecsegést hallgatva órákat szalasztanak el a cselekvési időből), és megvárják, míg a tisztelt vendég önként távozik. Persze a „tisztelt vendég” pontosan ezt is várja tőlük, a trükk bejött. És bűnös a francia elnök, Lebrun is, akinek ezen a napon éppen az a legégetőbb problémája, hogy melyik bor is kapjon eredetvédettséget – ez a fontos kérdés természetesen az egész napját kitölti…

 

Azt tudom mondani, hogy összességében meglepett ez a kis könyv, mind hangvételével, mind témaválasztásával, mind nézőpontjaival, illetve azzal is, hogy a háborúhoz vezető út olyan alakjait és eseményeit helyezte a középpontba olyan megvilágításban, ami tényleg egyedivé tudja tenni még sokezredik világháborús műként is. Le a kalappal! Remélem, hogy olvashatunk még mást is a franciától.