Adam Kay: Ez fájni fog – Egy fiatal orvos naplója

A mű címe igaz, lényegre törő és találó: Ez fájni fog – Egy fiatal orvos naplója. Hiteles cím, hisz Adam Kay valóban naplószerűen adja közre kezdő és későbbi orvosi tapasztalatait, annak a naplónak a bejegyzéseit felhasználva, melyet már kezdő orvosként vezetett, mikor Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott 2004 és 2010 között.

Az is igaz, több szempontból is, hogy bizony ez nagyon is fájni fog. Fáj ez orvosnak, betegnek, nővérnek, páciensnek, egészségügyben dolgozó vezető beosztásúnak és beosztottnak egyaránt, ha mélyebben belegondolunk a szerző által kimondott és kimondatlan valóságba. Ám ha megfelelően kezeljük ezt az olvasmányt, igazán érdekes, szórakoztató kikapcsolódást nyújthat.

Mégis számos kérdés merült fel bennem a könyv olvasása közben. Nem bántó-e némely esetleírás még akkor is, ha természetesen a szereplők nevét nem közreadva, azt a szerző nem bántásnak, nem gúnynak szánta? Mennyire értik a nem szakmabeliek a morbid humort? Átérzik-e az olvasók az orvos dilemmáit? Érzékelik-e, értik-e a mű leírása alapján az egészségügyi szférában még ma is uralkodó hierarchikus rendszer okozta nehézségeket, buktatókat az olvasók? A nem szakmabeliek látják-e az embert a fehér köpeny alatt? Kell-e a pácienseknek belelátni ilyen szinten az egészségügy világába? Sőt: kell-e, szabad-e egy orvos naplójának tartalmát közreadni? Szabad-e az egészségügy belső „szakmai világát” ennyire megmutatni? Milyen párhuzam vonható Nagy-Britannia egészségügye és a magyar egészségügy között, hol és miben van azonosság, hasonlóság, és mely területeken vannak eltérések, lehetséges-e és van-e értelme az összehasonlításnak?

A naplószerű mű olvasása által az olvasó tanúja lehet a szerző első munkahelyein a fogadtatásának, szárnypróbálgatásainak, örömeinek, bánatainak, a betanulási időszak nehézségeinek, beilleszkedésének, a felettesei és kollégái segítőkészségének, illetve ezek hiányának. Valamint bepillantást nyerhet az olvasó az egészségügy hierarchikus rendszerébe – abba a nem mindig túl szimpatikus felállásba, amely sajnos sok helyen még ma is uralkodik; bizonyos vezető beosztásban lévők hataloméhségébe, kiskirályságába és értelmetlen, lelkiismeretlen intézkedéseibe, viselkedésébe, másokon való átgázolásába, a beosztottak kiszolgáltatott helyzetébe, sok esetben a munkavállalók gátlástalan kihasználásába, a túlterheltség bugyraiba, sokszor a megbecsültség teljes hiányába. Persze azért néha (nagyon ritkán) akadnak rendes, segítőkész vezetők is, ezt sem titkolja el Adam Kay.

Véleményem szerint Kay a munkavégzése során előforduló érdekes és tanulságos esetek javarészét a lehető leghumorosabban, kellő iróniával, groteszk elemekkel és nem utolsó sorban öniróniával meséli el. A magam részéről azt javaslom, hogy senki egy percig se gondolja azt, hogy ezek kitalált esetek – legalábbis én nem gondolom a könyvben leírtakat kitalációnak. Ugyanis több évtizednyi egészségügyi és szociális területen szerzett munkatapasztalattal a hátam mögött bizony jómagam is megtapasztaltam, hogy egészen elképesztő, hihetetlen esetekkel találkozik az az ember, aki segítő, gyógyító hivatásra adta a fejét. Sok olyan esettel találkoztam én is, melyekről azt gondolom a mai napig is, hogy ha nem én magam látom, hallom, tapasztalom, hanem valaki más meséli el nekem, valószínűleg el sem hiszem, hogy ilyesmi a valóságban előfordulhat, és nem a dús képzelőerővel, színes fantáziával megáldott kolléga agyszüleménye. A „hihetetlen” jelző nagyon sok esetben egyaránt illik a páciensekkel, a kollégákkal, a felettesekkel kapcsolatos történetekre.

Azonban a szerző orvosi pályafutása során sem csak olyan esetekkel találkozott, melyekről viccesen is tud írni (ha akar), hanem sajnos előfordultak tragikusak, megrázóak, szomorúak is, melyeket tisztelettel és tapintatosan ír le könyvében.

Nagyon hasznosnak tartom, hogy a szerző az orvosi kifejezéseket számos esetben lefordítja „konyhanyelvre”, így nem csak szakmabelieknek szánja a művét. Ráadásul akad a könyvben jó néhány olyan gondolat, melyet kifejezetten figyelemreméltónak tartok; örülök, hogy a szerző ezeket is őszintén az olvasók elé tárja. Például: „Én kitettem a lelkem minden betegemért, és tőr volt a szívembe, ha ezt bárki kétségbe vonta.” „Sokktűrőképességem fejlett, de míg élek, nem bírom felfogni a kórházak fafejű, embertelen hozzáállását a dolgozóikhoz.”

Számomra ez a könyv szórakoztató, kellemes kikapcsolódást nyújtó, ugyanakkor komoly tanulságok megfogalmazására inspiráló, elgondolkodtató, újabb és újabb kérdéseket generáló, rengeteg humorral fűszerezett olvasmánynak bizonyult. Elgondolkodtam azon, hogy a szakmabelieknek nyújt-e nagyobb olvasásélményt vagy azoknak, akik sosem dolgoztak egészségügyben – de nem tudom erre a választ, mert bármennyire is próbáltam olvasás közben függetleníteni magam az egészségügyben szerzett tapasztalataimtól, őszintén bevallom, hogy azért mégsem sikerült ez teljesen, mert ugye a szakmai ártalom, az bizony szakmai ártalom. Azt gondolom, hogy a rengeteg nehézséggel küzdő egészségügyi dolgozóknak és a még több nehézséggel küzdő pácienseknek is szükségük van kikapcsolódásra, és ha ebben „segít” egy fiatal orvos naplója, hát segítsen így (is)!

Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik szívesen olvasnak az egészségügy „kulisszatitkairól” – akár egészségügyi dolgozók, akár nem, de csak akkor, ha bírják a morbid humort, az esetleírásokat és egyebeket pedig kellő komolysággal és komolytalansággal, mindig a megfelelő módon tudják kezelni.