Főkép

Meghalt Jiŕi Menzel. Mindenhol látom az arcképét, különböző életkorából való fotókról ugyanazzal a derűs nyugalommal néz ránk. Kicsit felülről, szelíd, de cinkos mosollyal. Mert ő tud valamit, s ha figyeltünk, talán mi is részesülhettünk titkából. Minden filmjének minden kockája itt él bennünk, a forgalmista lány formás fenekén gyarapodó bélyegzőlenyomatok, a pince hetedik lépcsőfokán ideális hőmérsékletűre hűlt sörök, a zseniális Bán János-Otyik, amint lépteit a sofőréhez igazítja, Pepin bácsi, aki a sörgyár kéményén játszik katonásdit a szépséges sógorasszonyával, és még számtalan jelenet, ami mind-mind ott van abban a bizonyos menzeli arckifejezésben is.


Ugyanakkor bevillan egy másik arc, ahogyan utoljára láttuk. Mély ráncok barázdálják, az idősek jellemzően lefelé görbülő ajka épphogy nem mosolyogni látszik, hunyorgó szemével gyors pillantással felméri, mi folyik körülötte, de leginkább befelé néz. Bohumil Hrabal arca ez, azé az íróé, akinek művei Menzel legjobb filmjeit ihlették. Pontosan úgy nézett felénk, ahogyan a főúr tanította az Őfelsége pincére voltam című regényében az Arany Prága pikolófiúját: „Jegyezd meg: semmit nem láttál, semmit sem hallottál… De azt is jól jegyezd meg ám, hogy mindent látnod és hallanod kell.” Azt hiszem, ez pontosan mutatja Hrabal elbeszélőinek a világhoz való viszonyát.


Az egykor nagyon divatos szerző napjainkra nálunk talán már elveszítette népszerűségét, mint ahogy Menzel filmjei sem nagyon nyerik meg az akciókban dús mozikat kedvelő fiatalokat, akik nyilván egészen más képekkel tudnák kifejezni azt, amit sem Hrabal, sem Menzel soha nem mulasztana el hangsúlyozni: „az élet, ha egy kicsit jól jön ki a lépés, annyira, de annyira gyönyörű.”


Nagy örömmel láttam, hogy a Helikon Kiadó ebben az évben újra megjelentette a Helikon Zsebkönyvek sorozatban Hrabal fent említett regényét. Nevezzük regénynek, még ha a szerző történeteknek nevezi is a szöveget. Az biztos, hogy határozottan tagolt és talán önállóan is értelmezhető egységekből áll, de a részek elég szorosan kapcsolódnak egymáshoz, magukon viselik a hrabali próza minden jellegzetes vonását.


Az elbeszélő élete végéről tekint vissza pályakezdésére. Az első részben szállodai pikolófiúként áll előttünk, aki valóban mindent lát és mindent hall, ami körülötte történik. Így lesz a pénz megszállottja, de ugyanakkor csodálatos módon érzékeli az őt körülvevő szépséget is. Sőt. A pénz főleg azért fontos számára, hogy kinyissa előtte a világot, hogy általa mind több szépségben lehessen része. És van is: szállodáról szállodára vándorolva (mint egy sajátos nevelődési regényben) egyre magasabb lépcsőfokra emelkedik a pincérek ranglétráján, tapasztalatai útján egyre több különleges ismeretre tesz szert, egyre több különleges történet tudójává válik, egyre több szép és csúf emléket szerez, miközben sorsa bizarr fordulatokat vesz, míg végül meg nem érti az élet lényegét – nem a saját álomszép szállodájában, hanem egy erdei útkaparóházban. Magányosan végzi sziszifuszi munkáját képtelen időjárási viszonyok között. Ha néha lemegy a faluba, a kocsmában folytatott beszélgetéseiből kiderül: egész eddigi élete, sok története teljesen lényegtelen ahhoz képest, amit itt fölismer.


De mi ugyanolyan gyönyörűséggel és borzongva olvassuk – saját bevallása szerint – spontán képeinek és látomásainak lebilincselő folyamát, mint évtizedekkel ezelőtt.