Főkép

Meglepve és örömmel fogadtam, hogy a Scolar több remek fotós könyv után, melyek alapvető vagy épp profi fotós tudást adnak át, belefogott A fotográfia mesterei című sorozatba is, melyben a legnagyobbak közül néhányan mesélnek mesterségükről, a fotózáshoz való viszonyukról.

 

Nem tudom, a könyvsorozatnak van-e szigorú megjelenési sorrendje, de nekem meglepő és bátor választásnak tűnik Joel Meyerowitz-cal kezdeni (szemben mondjuk az Afgán lány miatt mindenki által ismert Steve McCurryvel), ugyanis ez az 1938-ban született New York-i fotográfus elsősorban a streetfotós munkái miatt vált világhírűvé (meg mert a színes fényképezés egyik úttörője volt), melyek egy része a nagyközönség számára „nem szép”. Meyerowitz zseniális fotós, ám a képei, túl azon, hogy elképesztő pillanatokat kapnak el, korántsem olyan könnyen értelmezhetők, és persze az utcai valóságot ábrázolják, keresetlen őszinteséggel. Ám a gondolatainak megfogalmazásában is remeklő művész azt is elmagyarázza a könyvben, hogy ő tisztelettel áll a fotóin látható népekhez, és szavai nyomán az is megértheti, mi a jó abban, hogy ártatlan járókelőket kap lencsevégre az utcán, aki ebben eddig csak valami kevéssé törvényes, gyanús dolgot látott.

 

De nem csak ezért merem ajánlani a könyvet úgymond laikusoknak is, akiket a fotózás technikai háttere nem érdekel (melyről ebben a kötetben amúgy is alig lehet olvasni). Hogy a fotográfia művészet is lehet, már régóta tudjuk, de hogy micsoda szenvedély, megismerési vágy hajtja a legnagyobb fotóművészeket, arról ritkán olvashatunk. Meyerowitz soraiból pontosan ez ragyog át, és ennek köszönhetően inspiráló élmény lehet bárki olvasónak. Emberünk ugyanolyan remekül kapja el az utcán az emberi pillanatokat, a fény csodáit, a világvárosok káoszát tükröző, elképesztő, szemvillanásnyi együttállásokat, ahogy a saját fotós filozófiájáról beszél. A könyv minden oldalára jut olyan mondat, bekezdés, amit szívesen idéznék, vagy akár a falamra is kitenném keretben. Ám a szövegi és fotós környezetből kiemelve ezek talán „koellyós” megfejtésekké silányulnak, míg a könyvben, folyamatában látva-olvasva mindez olyan (ámbár fejezetekre tagolt) gondolatfolyammá áll össze, melynek a végére érve az olvasó könnyen juthat arra a felismerésre, hogy tulajdonképpen élni jó, hiszen mindenütt annyi csoda vesz minket körül.

 

Azért néhány gondolatot csak idézek, az elsőt már csak azért is, mert amikor engem elkapott a fotózás, pontosan ezt éltem meg:

„Amint fényképezőgép kerül a kezedbe, fel vagy jogosítva arra, hogy láss. Mert a fotózás teljes egészében a látásról szól. Közben pedig tanulsz magadról és a téged körülvevő világról.”

„Kellő alázattal tudomásul kell vennünk, hogy mind emberek vagyunk, a legkülönbözőbb formákkal, méretekkel, színekkel. Senkin nem élcelődhetsz; úgy mutasd be, ahogy van. Ilyen a világ, és így érintkeznek egymással az emberek. Azt gondolom, mindenki fotózható, egészen addig, amíg nem használod ki a másikat, vagy nem vagy kegyetlen.”

 

A könyv maga nem egy fotós album; kicsi, könnyű, rövid, olvasmányos és telepakolták zseniális fotókkal. S aki szeretne további képeket látni Joel Meyerowitz-tól, az megnézheti például az Instagram oldalát.