Főkép

Ha valamivel, akkor az igényes skandináv szépirodalommal mindig le lehetett venni a lábamról, így nem is lehetett kérdés, hogy belevágok az idehaza eddig ismeretlen izlandi szerző, Einar Kárason első magyarul is megjelenő művébe, az alig százoldalas Viharmadarakba, mely egy valóságban is megtörtént szörnyű tengeri viharnak (1959, Új-Fundland partjai közelében) és persze az azzal hirtelen szembekerülő halászoknak állít emléket.

 

Ahogy egy valamirevaló skandináv műnél megszokhattuk, a Viharmadarak is egy végsőkig lecsupaszított történet, harminckét bátor, lehetetlent nem ismerő férfi harca az őrjöngő elemekkel. Nem több – de nem is kevesebb.

 

Maga a narráció – ami véleményem szerint a kötet egyetlen igazán gyengébb vagy nehezebben értelmezhető pontja, és ami zavaros módon hol egyes szám harmadik, hol egyes szám első személyben szólal meg, amit számomra semmi nem indokol – két szálon fut. Egyrészt a kihajózást követő nyugodt napokon, másrészt pedig a végtelennek tűnő vihar idején, és egy embert, a fiatal Lárust állítja középpontba, aki minimális hajózási tapasztalattal csöppen bele az évszázad egyik legnagyobb viharába.

 

Az egész szöveget a leírások lírai szépsége, a zaklatottan hullámzó mondatok dinamikája és a történések brutalitása viszi előre a vég felé, hogy az olvasó lehetőleg egy szuszra el is olvassa azt, hisz letenni – a fent említett okok miatt – kimondottan nehéz. És persze közben részletesen megismerkedhetünk a halászhajó felépítésével, a tengerészek kőkemény életével, a halfogás menetével, na meg persze a viharban való túlélés mozzanataival is. Szerencsére az is elmondható, hogy a fordító, Patat Bence megint hozta azt a kimondottan magas szintet, amit már eddig is megszokhattunk tőle.

 

Egy igazán jó és nyugodt szívvel ajánlható íróval ismerkedhettem meg Einar Kárason személyében. A Viharmadarak egy kimondottan férfias, ám lírai kötet, amely a Föld egyik legnehezebb szakmáját, az északi sarkkör környékén tevékenykedő halászokét, illetve az ember és a bizony sokszor pusztító természet párharcát mutatja be bő száz oldalon olyan élességgel, hogy a sorokat olvasva magunk is megérezhessük, milyen jelentéktelen lehet hétszáz tonna acél egy tomboló óceánnal szemben. Úgy érzem, hogy elég nagy sikere lehet idehaza is.