Project Power és Sputnik

A kortárs akciófilm- és sci-fi-iparban Christopher Nolanen kívül, úgy tűnik, mindenki más válságban van; úgy tetszik, e két műfaj ötvözéséből több már nem sajtolható ki, mint amit a Star Wars ikonikus prequel trilógiája, továbbá amit 2010-ig bezárólag szinte minden akció-sci-fi következetesen megismételt: gyorsan sokat. A sok itt minden tekintetben a látványra vonatkozik, a gyors pedig a vágások sebességének és számának növelésére, és ez a duó szépen addig-addig kerülgette egymást, amíg a történet kikopott a filmekből, a következetesség háttérbe szorult, a technika a látvány inasa lett, és mára szinte minden, ami a narratív film ismérveként, helyesebben: érdemeként valamikor felsorolható lett volna, eltűnt.

A leglátványosabb tünete ennek nem más, mint a remake- és folytatásőrület, amit úgy szokás felfogni, mint „régi kedvenceink megalázását” – természetesen szántszándékot sejtve a háttérben –, ugyanakkor valójában nem több praktikus szempontnál, ami abból táplálkozik, hogy valamit, ami már a köztudatban van, folytatni, avagy egy hasonló helyzetben lévő klasszikust, aminek történetével és tanulságával már mindenki tisztában van, megismételni sokkal könnyebb, mint ilyet készíteni. A könnyűség itt pénzszerzési szemszögből vett lehetőséget jelent – a nagy elődök ideje lejárt (eljött az orkok ideje). A következetes kórképet alkotó, komplex tünetegyüttes következő kinövése a Tyler Rake szindróma, ahol a történet, a tanulság, a jelentés már tényleg annyira csak a háttérben létezik, annyira kipipálós, annyira „na, ezt is letudtuk”-típusú, hogy már zavaróan fölösleges – senki sem ringatja magát abban a hitben, hogy a Tyler Rake elkészültének több oka lett volna, mint a szédítő-„vágatlan” akciójelenet, ami mára ismérve lett azon filmeknek, amelyeknek ez egyértelmű betetőzése volt. A posztmodern akciófilm módszertanának teljes repertoárja tehát megtekinthető a Tyler Rake-kiállításon.

A Project Power és a Sputnik sok tekintetben egymás inverzei, rokonságuk abban ragadható meg, hogy hol is helyezkednek el azon skálán, amelynek két szélsősége egyfelől a Star Wars prequel és a Tyler Rake, másfelől a Nolan-féle akció-sci-fi és megint a Tyler Rake. A Star Wars itt a legitim folytatást/nosztalgiázást képviseli; Nolan a forma és tartalom egységének abszolút mesterét, aki pontosan úgy művész, ahogy az irodalmi klasszikusok: egyszerű történet korszakalkotó köntösben; a Tyler Rake pedig azon szélsőséget, ami, úgymond, már nem is folytatás/remake, mert még a történet alibijére sincs szüksége, egyszerűen kihagyja. (Azt, hogy a Star Wars prequelt folytatásnak neveztem, nem szívesen magyaráznám meg.)

A Project Power kacérkodik a történettel, mint olyannal, de végül megmarad a külsőségeknél: az alapkoncepció, ami az új drog elterjedésével szökken szárba, a sztorit csak annyiban szolgálja ki, hogy a dolgok közepébe csapva felvonultat három szereplőt és egy váratlannak szánt szereposztást, amiben a rossz környékről származó, freestyle-rapben utazó csaj, aki nem szorult helyzetéből kíván kitörni és nem bőrszínéből következő hátrányos megkülönböztetése miatt szenved, hanem a beteg édesanyjának gyűjt pénzt, kerül egy csapatba a túlontúl laza és humoros, a drogot és terjesztőit csak annyira üldöző, mint amennyire ő maga fogyasztó zsaruval. A harmadik arc a lányát kereső, brutális apafigura, akiről mindez egy fél szóban, a film közepe táján ki is derül.

Mindebből kitűnik, hogy a film gerincét nem a történet hivatott betölteni, és ennyiben a Tyler Rake felé dől; a kivitelezés bravúrosságát illetően sokkal inkább húz Nolan filmjeinek külsőségeihez. A vágás nem következetlen halmozás és rohanás, noha elsőre annak tűnik – minden tudatos, és teljes mértékben a néző észlelőképességének határáig ki van tolva. Az akciójelenetek koreográfiája veszettül gyors, oly mértékben, hogy csak egy kicsivel kellene fokozni ahhoz, hogy most esztelen vagdalkozásnak kikiáltva ócsároljam ahelyett, hogy dicsérem. Szintén a film érdemei közé tartozik, hogy látszólag-pillanatnyilag felmentette a vágatlan akciójelenetet, mint olyat, a technológiai-koreográfiai péniszméregetés vádja alól: itt is van, itt is vágatlan, de lényegét nem vágatlansága, nem is máskülönben esetlen, túlrángatott kamerázása, hanem azon helyzete jelenti, amivel a film fordulópont-jelenetének gerincévé lép elő.

A helyzet a következő: adott egy jég- és fagyjellegű képességét éppen felfedező nő, körülötte egy mindenálló búra, amin belül ő maga nem fagy halálra képessége miatt, továbbá adott egy brutális, mészárlós akciójelenet a búrán kívül. A gyújtópillanat az, amikor valamiképpen a kapcsoló, amely a búrán belüli hőmérséklet szinten tartásáért felelős, lekapcsolódik, és a hölgy elkezd megfagyni, kezével az üveg körvonalán végigtapogatózik, mindenhol jégvirágok nyílnak, miközben a búrán kívül tombol a balhé. Mi mindezt belülről, a haldokló nő mellől – és nem szubjektív nézőpontjából – nézzük végig. Egyelőre nincs szó semmi olyanról, ami kiérdemelné a korszakalkotó jelzőt. A teljesítmény ott keresendő, ahol – meglátásom szerint – a többség a jelenet legnagyobb gyengeségét véli felfedezni, mégpedig, hogy a kinti eseményekből jóformán semmit sem látunk, annyira intenzív a perspektívaváltás, a halmozódó effektek és egyáltalán a sebesség, amit a koreográfia diktál. Én úgy látom, hogy ez előnyére válik a filmnek, mivel így a nem mutatott brutalitás saját mértékét a néző képzeletéből kéri el, nem pedig a készítők képzeletéből továbbítja a nézőébe. Nálam egyértelműen jól működött, és minden bizonnyal jobban, mintha végig mindent egyértelműen láttam volna, nem pedig pusztán néhány felbukkanó kitört nyakat és egyéb finomságot.

Ennyiben a film megvalósítása mesteri, de végeredményében sajnos a karakterek magukkal rántják a mélybe, akik megmaradnak a célt igazán kijelölni nem tudó filmekre oly jellemző pszeudoszemélyiségeknél. Jóformán forgatókönyvi alibijük a lényegük: Robin motivációja egynemű Frank Shaver nemtörődömségével és Art brutalitásával. E három tényező egészében kimeríti jellemüket is, legitimitásukat pedig a forma kölcsönzi nekik, amivel a vásznon ezt előadják. Ugyanez a film egészére is elmondható: a történet alibije a megvalósítással való szintézis.

Ha a közös pontot akarnám megkeresni a Project Power és a Sputnik között, az előző mondatban adott diagnózist választanám. A tengely, amely mentén a két film egymáshoz képest inverz, a tartalom és a küllem viszonya: amíg a Project Powerben az utóbbi dominál, addig a Sputnikban az előző, viszont ennyivel nem lehet lekeverni ezt a filmet, nem szolgált rá.

A komor orosz sci-fi története elsőre lenyűgözött, majd érdekelni kezdett, végül keresztre feszítették, amiért pedig sajnálkoznom kellett. Az űr mélyén kezdünk, nemsokára egy váratlan esemény következtében lezuhanunk, majd, ahogy azt sejteni lehet, magunkkal hozunk valamit onnan túlról. A két kozmonauta közül az egyik olyan csúnyán megjárja ezt az utat, hogy a továbbiakban nem is érintkezünk vele, a másikból pedig főszereplő válik; mindezzel párhuzamosan a sztori női oldalát radikális, halálos balesettel kecsegtető orvosi eljárásáért éppen kihallgatják, minekutána ugyanezen okból az ilyen szereposztásból ismert komor tiszt meginvitálja őt egy „nem hétköznapi módszereket kívánó” helyzet kezelésére az ilyen szereposztásból ismert titkos bázisra. Lassacskán felfedezzük a bázist, megismerkedünk az eleinte kellemetlenkedő, utóbb hasznos barát helyi professzorral, a kedveskedő, ám utóbb gonosz tiszt archetípusokkal.

A tipikus alapozás után azonban kiderül, hogy a lény, ami az űrből érkezett, Konstantinnak, a feltűnően gyorsan gyógyuló kozmonautának a testében tanyázik, ahonnan éjjelente hosszabb-rövidebb időre kimászik. A cél természetesen az volna, hogy a lényt valamiképpen eltávolítsuk a hős testéből, és ezen a téren a film olyan alapos, olyan elegáns részletességgel taglalja a kérdést, ami azzal foglalkozik, hogy a lény parazita-e avagy szimbióta, továbbá ami mindezt Konstantin további lehetőségeivel hozza kapcsolatba, hogy sokáig eszünkbe sem jut, hogy… ez itt egy eldugott orosz bázis, és nem jótékonykodni, hanem fegyvert gyártani kéne. Mire ez a nézőben megfogalmazódik, addigra a filmben is leleplezik. Ebben a pillanatban ugyanazt a felismerést éljük át, amit a Project Power első percében, mégpedig, hogy a sztori eddig tartott, ennyi szufla volt benne, most viszont kifogyott és jöhet a dara, mindössze annyi különbséggel, hogy itt van mit sajnálni az alapkoncepción, mert egy történetorientált, misztikus sci-fi lehetőségét vetette fel, nem egy pörgős látványorgiáét.

Ha a két film közötti tengely egyik vége a tartalom és forma egysége, akkor a másik a színészek teljesítménye. A Project Power minimális tartalommal és maximális formával dolgozik, a Sputnik minimalista formával és maximálisra törő tartalommal; a Project Powerben a színészek maximális formát adnak karaktereik minimális tartalmának, a Sputnikban a karakterek maximálisra törő tartalma minimális formát kap. Sajnos egyik színész sem volt hiteles saját szerepéhez: a gonosz tiszt nem volt gonosz, sokkal inkább a hűséges házőrző érzetét keltette, a kimért, minden határon túlmenő hölgy pedig a megszeppent felelőét, aki csak hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok, továbbá reménykedik benne, hogy mihamarabb megszabadul az egésztől. Mindezek mellett pedig meg kell említeni, hogy ha ugyanezt Amerikában ötlik ki (mint ahogy meg is tették néhányszor), semmi sem változik; még ha a színészek és a félúton feláldozott történet nem is determinálta volna, akkor a tény, hogy a film elkészültének hátterében az a szándék látszik meghúzódni, hogy „legyen nekünk is egy ilyenünk”, továbbá a kivitelezés sajnálatos céltévesztése mindenképpen megmutatta volna, hogy itt amerikai tartalomról van szó, Csernobilból importált komorsággal.

Mindkettőt tudom ajánlani, de őket érteni sokkal kisebb élvezet, mint helyzetüket boncolgatni – ezt tanúsíthatom.