Főkép

Számomra az év egyik legjobb könyves híre volt, hogy végre újra megjelenik magyarul Roddy Doyle valamely műve. Az ír írót magam a hazánkban úgy két évtizede kiadott, a Dublin egyik negyedében éldegélő Rabbitte-família életéről szóló Barrytown trilógia (A Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) miatt avattam be Örök és Nagy Kedvenceim Csarnokába, de cikkem tárgya ennél jóval rangosabb elismerésben is részesült: Doyle még 1993-ban megkapta érte a Booker-díjat.

 

Hanem a magyar olvasók tömegei nem kattantak annyira rá Doyle humorára, ahogy a magyarul 2007-ben megjelent történelmi regény, a Henry csillaga sem lett sok ezrek kedvence, így üzleti okokból egész eddig kellett várnunk újabb felnőttregényére. Ámbár a főszereplő-mesélője ennek épphogy gyerek, de nem sok olyan irodalmi alkotást tudnék felhozni, amely hasonlóan jól adja vissza egy gyermek gondolatait, érzéseit, stílusát. Ez pedig nem kis részben N. Kiss Zsuzsa fordítói nagyságát minősíti – már a Henry…-t is ő fordította, noha a Rabbitte-sztorikat M. Nagy Miklós magyarította anno, szintén zseniálisan.

 

Az, hogy a Paddy… is Barrytownban játszódik, ne keltsen vérmes reményeket azokban, akik Doyle-t az említett trilógiában megismert, fékezhetetlen humora miatt szerették meg. Vannak itt is vidám pillanatok, de, tudja csuda, miért, Booker-díjat nem szoktak vicces könyveknek adni. Szépirodalmiaknak de, ebből aztán máris kitalálhatja a figyelmes olvasó, hogy ez bizony nem lesz vidám könyv.

 

Paddy Clarke 1968-ban épp tízéves, bár az évszám, egyáltalán a történelmi háttér csak annyira van jelen, amennyire egy ilyen korú gyereknél lenne. Paddy keresetlen őszinteséggel és gyermeki csapongással mesél az életéről, a számtalan apró balhéról, amibe osztálytársaival rángatják egymást, arról, hogy hogyan bánik a kisöccsével (általában tahó módon), és az olvasó könnyen arra a következtetésre juthat, hogy ezek az ír gyerekek a ’60-as évek vége felé különös kegyetlenséggel töltötték mindennapjaikat. De ha az említett olvasó őszinte magához, emlékszik a saját gyerekkorára, és/vagy vannak gyerekei, akkor egy idő után elismeri, hogy jó, valójában most is ilyenek a gyerekek. Igaz, ’68-ban, de még ’93-ban sem voltak mobilfüggők, és a fizikai világban élték életük zömét, de attól még olyan nagyon sok minden nem változott.

 

Sőt, amennyire megtalálom a saját gyermekkorom egyes momentumait Paddyék történetében, úgy a szüleim és nagyszüleim világa is benne van. De persze attól még a Clarke család egy középosztálybeli, se nem túl magas, se nem túl alacsony sorban élő família, négy gyerekkel, egy sokat olvasó, néha nehezen megközelíthető apával és egy sokat dolgozó, kedves, de fáradt anyával. És aki érzékeny az ilyesmire, az a regény elején megsejtheti, mi fog történni később (már túl azon, hogy a Booker-díjhoz előfeltétel, hogy fájdalmas legyen a sztori). Paddynek persze, hogy fel kell nőnie, ahogy mindannyiunknak. De ez nem minden.

 

Miközben egyre fokozódik az, amibe végül beletorkollik a történet, Paddy egyszerűen csak mesél az életéről, a kalandjairól, a benyomásairól, gondolatairól. Nem ő a vezér a haveri körében, de nem is a stréber, vagy a megnemértett, vagy az akármi egyéb hátrányos helyzetű, vagy sajnálatra méltó, vagy ilyesmi. Igyekszik az osztály főbalhésával jóban lenni, ezért bevállal olyasmiket, amikben mások simán meghalnak, mert balesetek mindig vannak, de van egy olyan olvasata is a regénynek, hogy sokszor a legveszélyesebb dolgok nem okoznak semmi gondot, míg a hétköznapi élet apróságaiban ott rejlenek az igazi tragédiák. De ez így túlzás. Elég az hozzá, hogy Paddy még csak nem is feltétlenül jó srác, és a fülszöveg is némileg túloz, hogy mennyit olvas, mert nem is olyan sokat, mint mondjuk anno én, de alapvetően jólelkű gyerek, aki érzi, hogy mi történik, mi helyes és mi nem, és a maga részint gyermeki/gyerekes (ld. még mágikus/babonás stb.) módján próbál tenni, hogy a dolgok jóra forduljanak. De felnőtté válni azt is jelenti, hogy rájössz: a dolgok néha nem fordulnak jóra, ha belegebedsz is. Aztán idővel bejön az is, hogy de különben az élet megy tovább, és élni kell, és lehet is.

 

Nem mondom, hogy ez minden, és azt sem, hogy ez lett a kedvenc Doyle könyvem. De a maga módján szép és fájdalmas és szomorú, és amennyire ír, annyira univerzális is, ezért aztán fiúknak és apáknak és mindenki más embernek is jó szívvel ajánlom.