Főkép

Jeffrey Archer és a Clifton-krónika már régóta benne van a fejemben, hogy egyszer belekezdek, csak legyen időm rá (már csak pár tíz év a gyereknevelésből, és épp ráérek). Addig is az új sorozatának nyitókötetével melegítettem be, amely a General Press Kiadó gondozásában jelent meg. Az Aki mer… érdekessége, hogy a főszereplője, William Warwick nyomozó, aki a Harry Clifton-regények névadó hőse. Tehát egy fiktív történetben szereplő kitalált karakter kap önálló sorozatot – elég izgalmasan hangzik, nem? Engem már az alapötlet is megvett.

 

Egy felső tízezerbe született fiatalember kisgyermekként elhatározta, hogy nyomozó lesz. Apja jólmenő ügyvéd, aki természetesen a fiának szeretné átadni a praxisát. William Warwick kiváló taníttatásban részesült, művészettörténeti tanulmányai után a rendőrséghez szegődött el, hogy a legalsó lépcsőfokról indulva (utcai járőrözés) küzdje fel magát egészen a műkincsvédelmi csoportig. És mindjárt meg is találja az évszázad bűnténye: egy múzeumból eltulajdonított Rembrandt-kép.

 

Természetesen több kisebb-nagyobb ügybe is belecsöppen, hogy addig se unatkozzunk, amíg a főnyomozás halad, így alkalmunk lesz megismerni Williamet, és végignézni, ahogy az első pár napban minden lehető hibát elkövet, amit el lehet képzelni. A bűnüldözés mellett egy szerelmi szál is kibontakozik a kötetben, ami ráadásul nem is teljesen problémamentes a családi kapcsolatok miatt.

 

Jeffrey Archer őszinte, nem kerget minket hiú ábrándokba, bemutatja a végtelen szélmalomharcot, vagyis a bűnözés felszámolását. A kiszabott büntetések sok esetben nevetségesek, mint ahogy a felhozott mentségek és ügyvédi kimosdatások is. Aki barátnak tűnik, az csap be igazán, miközben olyan ember segít megoldani a Rembrandt-rejtélyt, akitől nem vártuk volna. Szóval összességében azt mondhatom, izgalmas, igazi ráhangolódós nyitókötet lett az Aki mer…

 

A főszereplő néhol idegesítő, de azért szimpatikus, akinek lehet drukkolni. Nem hibátlan, igazi csetlő-botló kezdő, akit ugratnak a kollégái, és hiába tudja a paragrafusokat, gyakorlat hiányában elvéti őket, amelyet aztán a bíróságon fel is használnak ellene. Így lett „életszagú” a történet egy „nemkész” nyomozóról, akinek az úton még rengeteg ideje lesz a fejlődésre. Engem meggyőzött a nyitány, várni fogom a folytatást. A kegyetlen és arcul csapós utolsó mondat plusz hab volt a csokoládétortán, ami csak megerősített abban, hogy William Warwick nyomozó kalandjait érdemes várni...