Főkép

William Nicholson nevét a legtöbben a Gladiátor c. Oscar-díjas film forgatókönyvírójaként ismerték meg, de számos más, remek filmen dolgozott, és íróként is kiváló. Nagy kedvencem tőle a Rokon lelkek társasága, de az ifjúsági Aramanth titka trilógia is sokakat megérintett.

 

Ezen filmje egy korábban írt színdarabjára (The ​Retreat from Moscow) épül. Elolvastam a darabot, a film szinte szóról szóra követi, de ez jól is van így, mert kevesen tudnak úgy mesélni az emberi életről, és kevesen tudnak olyan párbeszédeket írni, mint Nicholson.

 

Ez egy csöndes és lassú film a felszínen, de csak mint a tenger, ha nyugodt. És semmi ehhez a hasonlathoz hasonló klisés nincs benne, miközben olyan valósan és hitelesen mutatja meg egy házasság végét, amennyire film csak megmutathatja. Nem szólva az amúgy már felnőtt gyermekük nézőpontjáról. Aki egy hétvégén végre hazamegy meglátogatni idősödő szüleit, és az apja akkor borít…

 

Érzelmileg igen megterhelő film, mármint felnőttként, házasként, apaként, fiúként, túl sokmindenen. Biztosan sok néző érzi majd úgy, hogy mindegyik szereplővel tud egy kicsit azonosulni – akármelyikük nézőpontját figyeltem is, mind már-már hétköznapian valóságos, egyben iszonyú fájdalmas volt. Őszinte film. Őszinte angol film. Az angol humornak meg minimális szerep jut benne, nem több, mint általában az életben egy hasonló helyzetben.

 

A színészek nagyon-nagyon jók, mondjuk Bill Nighy egyszerűen mindig Bill Nighy, tök mindegy, hogy vagányt vagy csöndeset kell játszania, szóval lehet, hogy ő nem is jó színész, egyszerűen csak jó arc. Kissé egy rég halott rokonomra emlékeztet, biztos azért is érzem így. Annette Bening már az Amerikai szépségben is tudott idegesítő feleséget alakítani, de itt sokkal árnyaltabb, rétegzettebb a karaktere, s persze remekül játszik. De aki nekem meglepetés volt, az a fiukat alakító Josh O'Connor. Isten bocsássa meg nekem, még sosem láttam, de gyönyörűen játszik, illetve nyilván Nicholson (mintegy önmagát adva) adott neki megrázó, káprázatos szövegeket. Párbeszédekben tehát ez a film is nagyon-nagyon jó. És nem is csak szeretetről, családról, házasságról beszélgetnek, de például a fentebb már említett Istenről is, alig több, mint érintve, mégis fontos és jó, ahogy meg amit.

 

Anna Valdez-Hanks operatőr nevét is érdemes megjegyezni, költőien szép, megannyi kockájában fotográfiának beillő képei, a tengerparti angol táj és a sokszor vintage objektíveket sejtető, a beszédes arcjátékot kiemelő közelijei, a mozdulatlan csendjei… ilyen gyönyörűt ritkán látni moziban. És ilyen őszintét, felnőttet is. Lehet, hogy jó lenne megnéznie mindenkinek, aki házasságban él. Meg akinek elváltak a szülei. Vagy bárkinek, hogy lásson valamit arról, hogy a legtöbb dolog nem fekete-fehér, hogy mindenkinek megvannak a maga indítékai, belső, valós vagy vélt, de az életére és a hozzá kötődők életére mindenképp hatással levő sérelmei, élményei… És hogy ezekről a közhelyekről lehet nemközhelyesen is mesélni.