Jo Nesbø: Macbeth

Iskolás koromban az irodalom és nyelvtan a kedvenc tantárgyaim közé tartoztak – egy olvasni szerető embernek ez már csak természetes. Rémlik, hogy miközben a különböző fogalmak definícióit tanulgattam, mindig úgy gondoltam: ezekre a kifejezésekre egész életemben emlékezni fogok! Most, a magyarérettségit is hosszú évek távlatából felidézve, magam sem lepődők meg azon, hogy ez egyáltalán nincs így. Van ugyan egy átfogó képem a műfajokról, irodalomtörténetről, de ha – ne adja Isten – valamiből most részletesen felelnem kellene, nos, igencsak makognék…

Egy kivétel azonban van. Egyetlen fogalom, amelynek megjegyzéséért még csak erőfeszítést sem kellett tennem, annyira izgalmasnak találtam. Intertextualitás. Rémlik valami? Mondhatnám: szövegköztiség, szövegbe épített szöveg; egyfajta szövegalkotó eljárás – de hagyjuk is a definíciót, térjünk a lényegre! Van-e izgalmasabb annál, mint amikor egy irodalmi mű egy másik szövegre reflektál, épít, azzal folytat „párbeszédet” – akár a műfaji keretek és hosszú évszázadok szabta határokon át is? [1]

Nagyrészt ez az intertextualitás miatt érzett „bölcsész-izgatottság” volt az oka annak, hogy a kezembe vettem Jo Nesbø Macbeth című regényét. Ugyanis nemhogy Nesbø-rajongó nem vagyok (akit nem mellesleg manapság krimiistennek is szokás nevezni), de a műfajért sem vagyok különösebben oda. Hasonló a helyzet Shakespeare-rel: bár volt szerencsém néhány darabjához (a Macbethet is ideértve) színházi, filmes és nyomtatott verzióban is, mégsem mondhatnám, hogy lázba hoz. Nesbø azonban minden bizonnyal jól tudta, hogy a magamfajtákat is bevonhatja a világába, ha csatlakozik a Hogarth Shakespeare projekthez, és a saját stílusában, műfajában elmeséli a Bárd egy történetét – ahogy tette azt egyébként Margaret Atwood, Gillian Flynn vagy Edward St. Aubyn is korábban.

A Macbeth meglehetősen egyértelmű választás a repertoárból, hiszen mi adhatna jobb alapot egy krimihez, mint egy hataloméhes, félőrült gyilkos ámokfutása? És mégis – nem ássa alá a vállalkozást, hogy az elejétől fogva tudjuk, ki az elkövető, sőt, hogy pontosan mi fog történni a következő jelenetben? Nos, nem mondom, hogy előítéletek nélkül vágtam bele az olvasásba, de már most elárulom: elégedetten hajtottam rá a regény ötszázharmincnegyedik (utolsó) oldalára a hátsó fedelet.

A norvég szerző elképzelése szerint Macbeth csatából hazatérő győztes harcos helyett egy épp rajtaütésre készülő kommandós; egyike azoknak, akik erkölcsi tartásuk maradékával még kétségbeesetten küzdenek a bűnben és korrupcióban fuldokló városuk megmentéséért. Macbeth a parancsnok, akire emberei felnéznek; ő a reménybeli tehetség, akire felettesei már felfigyeltek; és ő a fiatal férfi, akinek fülébe kedvese, Lady minduntalan lázító szavakat suttog. Macbeth az a szereplő, aki nem hataloméhesen és romlottan kerül az olvasó elé, hanem a szemünk előtt válik azzá, hogy aztán a rendőrfőkapitányi pozíció és a város irányítási jogának reményében, önmagából kifordulva, eszement mészárlásba kezdjen.

Meglehetősen bajban vagyok most, hogy a történetet kell ismertetnem, hiszen egyrészt talán sokan vannak, akik eleve ismerik a regény alapjául szolgáló drámát, másrészt pedig maga a cselekmény valóban ennyire röviden összefoglalható; a hangsúly ráadásul nem a konkrét történéseken van. Nesbø nem is változtatott sokat az eredeti cselekményen: modern környezetbe helyezte ugyan a szereplőket, de a dráma kulcsjelenetei ettől eltekintve lényegében változtatás nélkül ott vannak a regényben. Akkor miért izgalmas mégis – és hogyan lett ötszáz oldal? Nos, krimiistenünk, a rajongók ezt tudják, nem a tökéletes bűncselekmény ábrázolásával és leleplezésével nyerte el megtisztelő címét, hanem azzal, hogy szereplői lelkének legmélyebb bugyrába is lemerül. Nincs ez másként a Macbethnél sem. Nesbø mintha fogna egy kamerát, és nagytotálból közelítve, ahonnan csak a városképet látjuk (a nyitójelenetben például szó szerint, egy esőcseppet követve), a karakterei arcába mászna, hogy a legkisebb arcrezdülést, szemvillanást se szalaszthassa el az olvasó. Nemcsak Macbeth erkölcsi süllyedését követhetjük pontosan nyomon, de Lady kacérkodását is az elmebajjal, vagy Duffnak, Macbeth fiatalkori barátjának őrlődését házassága és szeretője között; árulók motivációi, hősök félelmei, kisemberek apró hőstettei is kibontakoznak a szemeink előtt. A szerző ezernyi apró új történetet rejtett el az eredetiben. A regény során ezek a történetek pedig egymásra és egymásba épülnek, összekapcsolódnak, egymásnak feszülnek, hogy a végére kiadjanak egy teljes képet: a könyv számomra valódi főszereplőjét, a korrupt várost, amelyet az érdekek éltetnek igazán, és lakosai így vagy úgy, de csak a túlélésre játszanak. Ki is ismerhetné ezt a közeget jobban egy krimiszerzőnél?

Nesbø tehát nálam jelesre vizsgázott: kemény, borzongató hangulatú könyvet alkotott egy rongyosra mesélt irodalmi klasszikusból, amely élvezhető a Shakespeare-műkedvelők, Nesbø saját rajongói és akár a róluk mit sem tudó olvasók számára egyaránt.

[1] Költői kérdés. Nyilván sokaknak akad ennél izgalmasabb.