Főkép

A vihar Shakespeare egyik legkedveltebb, legtöbbször feldolgozott műve. Készült belőle megszámlálhatatlan színpadi előadás, film; a hagyományos adaptációktól kezdve fantasy és sci-fi feldolgozásokat is láthattunk. Mikor elgondolkodtam, hogy miért lehet ez, az jutott eszembe, hogy talán annyira általános, vagy inkább örökérvényű, hogy nagyon könnyű különböző értelmezések körébe vonni Prospero és bosszújának történetét. Az egymás után következő korok és emberei mindig megtalálták azt a hangot, ahogyan a legigazabban szólt nekik ez a mese. A Boszorkánymagzat ebben az összehasonlításban egy gyönyörű, rétegzett regény, méltó feldolgozása a drámának.

 

Margaret Atwood nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen visszamondja A vihart, hanem annak elemeit egy metafikcióban adja vissza. A Boszorkánymagzat legalább három síkon mozog: újra elmeséli, hogyan áll bosszút Prospero/Felix az őt félreállító pályatársain, bemutatja a főhős gyászfolyamatát, valamint a színház megtartó erejét. Önmagában mindhárom téma megér egy-egy önálló történetet is, a Shakespeare-dráma nélkül is működne. De azzal, hogy a szerző beleszövi, újrajátssza a színmű eseményeit, alakjait, egy vékony fátyollal vonja be művét.

 

Ebben az összetett struktúrában Felix rendezőként válik a varázsló alteregójává, hiszen ő is mágiával szolgál: a színpad varázsával. A regény remekül mutatja be, miért is lehet érdekes a mai napig a függöny és ami mögötte van. Számomra az alkotás folyamata itt sokkal közvetlenebbül érzékelhető, és benne van az is, hogy sosem kapsz két egyforma élményt, minden egyes este más történik a színpadon. De egy-egy előadás létrehozása során mindig újabb és újabb szempontok kerülnek előtérbe, hiszen nincs két egyforma társulat. Mindig van lehetőség egy más, egy új mesére. És ezt a folyamatot, a színház nagyszerűségét remekül mutatja be a regény, ugyanakkor új szempontként szűri át a börtön tapasztalatát is.

 

Legtöbbünkben a büntetésvégrehajtás nem kelt kellemes érzéseket. Holott a rabok világa is éppolyan sokszínű, érdekes és méltó a figyelemre, mint bármi más. A témában bátran ajánlom Fiáth Titanilla Börtönkönyv című tanulmánygyűjteményét, ami részletesen bemutatja azt, hogyan alkotják újra és értelmezik magukat a bent élők a folyamatosan változó szempontok alapján. A kötet egy érdekes pontja, hogy egy török sorozat, ami a bűn és bűnhődés kérdésével foglalkozik, hogyan alakítja a rabok magukról alkotott képét. És itt csatlakoznék vissza a Boszorkánymagzathoz: A vihart előadó elítéltek éppen ugyanígy keresik magukat a darab világában, és éppen ezt a tapasztalatot adják át, mint amit tanulmánykötet olvasása során kaptam (és melynek gyönyörű példája a regény végén olvasható értelmezések). És Atwood megmutatja azt is, mennyire fontosak ezek az élmények, hiszen ez is szükséges ahhoz, hogy kiszabadulva megtanulják elhelyezni magukat a társadalomban, bármennyire is el szokták ezt ők is és mi is felejteni.

 

Így hát kétszer kapjuk meg A vihart: egyszer a regény valóságában, egyszer pedig feldolgozásként. Kétszer kereshetjük meg az ismert karaktereket a szereplők között, két Alonso, két Prospero, de két Miranda is lapul a sorok között. Ariel karaktérenek bevonása azonban a regény harmadik, legfinomabb rétegét adja: ő lesz Felix elhunyt gyermeke, aki egyfajta láthatatlan szereplőként van jelen, csakúgy, mint az eredeti dráma szelleme. Ez egyrészt hihetetlenül ötletes, többrétegű értelmezést ad az eredeti darabhoz, másrészt képszerűen mutatja be a fájdalom és a veszteség működését, hatását. Ahogyan Felix számára támaszul szolgál ez a kósza szellem, úgy lesz képes egyre inkább feldolgozni a tragédiát, majd elengedni és új életet kezdeni. Erős, szívfacsaró, de mégsem giccses írói megoldás, ami remekül működik, és egy valóban katartikus végkifejletet ad egy nagyszerű regénynek.

 

Ha azt kérdeznék tőlem, hogy egy könyvet ajánljak a Hogarth Shakespeare sorozatából, az még mindig a Shylock a nevem lenne. De mögötte ott van szorosan a Boszorkánymagzat is. Tökéletesen bemutatja, mitől lehet jó a mai napig a bárd, és miért kell újra és újra elolvasni a történeteit. Még rengeteg szufla van az öregben, és ezek történetek bárkit meggyőzhetnek róla.