Főkép

Hallottam már korábban a Kínában harmincöt éven keresztül érvényben lévő „egykepolitikáról”, így amikor először tartottam kezemben a könyv egy példányát az egyik könyvesboltban, azonnal felkeltette érdeklődésemet. Viszont úgy gondoltam, keveset tudok a témáról, ezért mielőtt elkezdtem olvasni a regényt, utánanéztem, hogy pontosan mi is volt a lényege. Megtudtam, hogy az 1979-ben bevezetett családtervezési program („egykepolitika”) valóban harmincöt évig volt érvényben, azonban már ezt megelőzően, 1969-től megkezdődött Kínában a termékenységi ráta csökkenése. A lényeg az volt, hogy a túlnépesedés megakadályozása érdekében a lakosság nagy részének csak egy gyermek vállalását tették lehetővé. Aki a tiltás ellenére vállalta a másodikat, az egyévi munkabérnek megfelelő bírságot volt köteles fizetni, illetve elbocsáthatták a munkahelyéről is. Tehát az állam részéről nem kis mértékű beavatkozásnak nevezhetjük ezt a családok gyermekvállalási terveibe.

 

A Nem vagyok én Aranylótusz fülszövegéből kiderül, hogy egy házaspár fondorlathoz folyamodik annak érdekében, hogy megszülethessen második gyermekük, de ne kapjanak büntetést ezért; az ötlet a feleségtől származik, azonban a későbbiekben nem várt fordulatokat vesz az ügy.

 

Látatlanban azt gondoltam, hogy a regény főszereplői a család tagjai lesznek: a férj, a feleség és két gyermekük, illetve a családon belül is nagy szerepet kap a másodszülött. Ehhez képest a regényben igen kevés szó esik a gyerekekről. A kislány, kinek megszületése érdekében eszelte ki az édesanyja a cselt, mellyel „kijátszhatják” az „egykepolitikát”, bizony igen ritkán kerül szóba, és igazán nem sok szeretetteljes momentumot olvastam vele kapcsolatban még az anyuka részéről sem, pedig az egész cselekmény mozgatórugója az ő megszületése.

 

Li Xuelian ugyanis mindenre képes annak érdekében, hogy világra hozhassa második gyermekét, majd amikor nem pont úgy alakul a terve, ahogyan azt gondolta, mindenre képes azért, hogy az igazát bebizonyítsa. Egy bátor, elszánt fiatalasszony, aki nem fél szembeszállni bármiféle rendű és rangú hivatalnokokkal, tisztségviselőkkel az ügyének intézése során. Ám egyre jobban belebonyolódik a dologba, és egyre több embert sodor bele.

 

Közben igen részletes, elgondolkodtató, szatirikus hangvételű ízelítőt kaphatunk a kínai társadalom bürokratikus rendszeréről Liu Zhenyun tollából. Nagyon tetszett, ahogyan az író elnevezte a különféle hivatalok egyes tisztségviselőit, igen találó (és sokszor komikus) nevet kaptak a legtöbben. Zseniális szerintem, ahogyan a szerző bemutatja azt a rendszert, ahol szinte mindenki lekötelezettje valakinek, mindenki függ valakitől, minden mindennel összekapcsolódik, és ahogyan ebben a rendszerben elképesztő kalamajkát okoz Li Xuelian az ő egyéni és igencsak sajátságos esetével.

 

Mindamellett, hogy megértettem, Li Xuelian be akarja bizonyítani az igazát, és tényleg együttéreztem vele, sajnáltam és tiszteltem is, sokszor jutott eszembe az is, hogy nem biztos, hogy észszerű minden lépése. Időnként én is azt gondoltam, mint a könyv néhány szereplője: talán megbomlott az elméje ennek az asszonynak. Húsz éven át elképesztő erőfeszítéseket tett, és szinte mindent feláldozott azért, hogy egy olyan igazságot bizonyítson be, ami az idők folyamán már-már okafogyottá válhatott, vagyis talán jobban tette volna, ha nem a múltban elszenvedett vélt és valós sérelmeire koncentrál, hanem éli a jelenben a mindennapjait, és inkább a szebb jövő felé próbál lépéseket tenni. Közben persze az is eszembe jutott, hogy mindenkinek a saját igazsága a legfontosabb, és nem törhet pálcát egy olvasó sem a regény főhősének erőfeszítései felett. Mindenesetre igen elgondolkodtató, egyszerre vicces és siralmas, ahogyan Li Xuelian, ez a kis falusi asszony borsot tör a különféle hivatalok és azok vezetői, tisztségviselői orra alá, sőt: némelyikük életét igencsak megkeseríti. Húsz éven keresztül hiába próbálják megakadályozni, megfékezni az asszonyt a tiltakozásában és az igazsága elismertetésének irányába tett lépéseiben, az évek során a bolhából elefánt lesz, sőt a kínai mondás szerint „szezámmagból görögdinnye”.

 

Ismét olyan regényt olvashattam, mely számos elgondolkodtató kérdést vetett fel bennem, mély és komoly problémákat boncolgatott, és közben a szerző helyenként ironikus, groteszk, szatirikus hangvételű mondatainak köszönhetően mégis igen jól szórakoztam. Közben kicsit bepillanthattam Kína egyszerű embereinek életébe, a bürokrácia alakjainak különös, szövevényes világába, és néhol egy kicsit a kínai konyhába is. A könyv külső védőborítója már anno a könyvesboltban megtetszett, és a könyv olvasása során bebizonyosodott számomra, hogy a Hitka Viktória által tervezett borító telitalálat.