Daniel

Ha a Netflixes Stateless nemrégiben az igaztalanul meghurcolt muszlim bevándorlók sorsát mutatta be, akkor Niels Arden Oplev (A tetovált lány) Danielje az érem másik oldalát villantja felénk: azt az eszetlen gyűlöletet, ami az Iszlám Állam sajátja, és amivel az arab farkasok a birkalelkűbb többséget hetedhét országba kergetik szülőföldjükről. Aki a forrongó térség közelébe merészkedik, könnyen úgy járhat, mint Daniel Rys (Esben Smed törékenységében is elementáris) dán fotóriporter, aki egy sportsérülés miatt hagyta ott az atlétikai pályát, hogy aztán a világ szerencsétlenebb vidékeiről tudósítson. Döntésének egyik faktora a nyugati jóléti unalom előli menekülés, ami néhány veréssel később az ISIS fogságában már egészen vonzónak tűnik.

Nehezen keltem fel a székből az után a több, mint két órás idegtépő feszültségmaraton után, ami ez a film, főleg, hogy a fülszöveg a „vidám barakk” élményét sugallta, idézem: „Daniel és társai, köztük az amerikai újságíró, James Foley a rettenetes körülmények között egyfajta napi rutint alakítanak ki a túlélés érdekében: jógáznak, edzenek, nyelvleckéket adnak egymásnak.” No igen, forognak ilyen képkockák is, elvégre főhősünk egy évnél is tovább élvezi a szírek vendégszeretetét, azonban sokkal jobban megírt forgatókönyv dobog e dán mesterműben, minthogy ezek átszínezzék a film tónusát. Viszonylag gyorsan az események sűrűjében, illetve cellák fogságában találjuk magunkat, hogy aztán felváltva izguljunk a főszereplő sorsáért, illetve annak családja mellett, akiknek egyre tetemesebb összegeket kellene előteremteniük a fiú szabadulásáért cserébe.

A túszdráma során mintegy mellékesen ismerjük meg tehát a tárgyalóasztal mindkét oldalát. Erős kijelentés, tudom, de ahogy kendőzetlenül az arcunkba tolulnak a terrorista csoport által elkövetett bántalmazások, jogosan merül fel a kérdés: vajon ezeknek az embereknek a pénzelését mennyire lehet morálisan megindokolni? Hiszen ha össze is szed Daniel családja kétmillió eurót, az jó eséllyel újabb áldozatok begyűjtését jelenti majd, akikért nem minden esetben lesz, aki képes vagy hajlandó fizetni. Logikusnak tűnik tehát: egy élet feláldozható, hogy megmentsük a potenciális többségét. Csakhogy néhány snittel később újra másodkézből éljük át a tortúrát, amit először csak a fiú, később pedig egy egész sor fogvatartott él át nap, mint nap, hosszú hónapokon keresztül. Bár nem egy közeli hozzátartozónk szenvedéseit látjuk, ököl és gyomor egyszerre szorul görcsbe hatásukra. Valaki csináljon valamit, kiáltja ilyenkor az ember, leginkább magában, és sok esetben a világ sem tesz egyebet. Hosszú a film, van idő ezen morfondírozni.

A történetet a kezdetektől kísérti bizonyos James Foley (Toby Kebbell; Black Mirror, Spíler), aki valahol félidő környékén manifesztálódik hősünk életében. Az ő túlélési esélyei annak ellenére egyenlők szinte a nullával, hogy maga is hithű muszlim, ugyanis amerikai születésű. Az ő optimizmusa inkább tűnt nekem klasszikusan „amerikaiasnak”, mint vallási átszellemülésből fakadónak, mégis indokoltan szőtte bele az Oscar-díjas Anders Thomas Jensen forgatókönyvíró a szálát az elbeszélésbe. A végére gyönyörűen ível fel és teljesedik ki Foley vonala, és kiérdemelt, felszabadító élményt ajándékoz a nézőnek. Csak az a fránya kérdés ne motoszkálna ott a bőrünk alatt, hogy megállíthatóak-e a gonosz erői, a különböző terrorszervezetek, emberrablók, mielőtt a kapott pénzből újabb életeket rombolnak porig? Ki az, kik azok, akiknél értékesebb az én életem? Letaglózó, lenyűgöző film.