Főkép

Csak tizennyolc éven felülieknek
 
A Stieg Larsson szinte kultikussá vált regényéből készült első film (mert ugye azóta David Fincher is jelentkezett egy amerikaisága ellenére egészen jól sikerült adaptációval) sajátosan északi felfogásban dolgozta fel a rendkívüli alapossággal dolgozó oknyomozó újságíró és a társadalomba felettébb nehezen beilleszkedő hackerlány történetét. Erre hatalmas szükség is volt, hiszen ez az erős társadalomkritikával átitatott krimi hiába skandináv, mégiscsak egy nyomozás elbeszélése, és mint ilyen, az első alkalommal leginkább a titok leleplezésének késleltetésével és váratlan fordulatok beiktatásával tartja fenn a feszültséget. Azaz inkább a klasszikus detektívtörténetek, mintsem a tipikus hollywoodi thrillerek sajátos jegyeit hordozza magán, ráadásul lebilincselő elbeszélői stílus sem foghatja meg az „olvasót”, így az alkotók kizárólag a filmművészet eszköztárára hagyatkozhattak, aminek köszönhetően sikerült valóban maradandó értéket létrehozniuk.
 
A vaskos regény terjedelmét az események lassú folyása, az épületbelsők sokszor határozottan lírai, de mindenkor festői megjelenítése, a szikár, mindenféle háttérzenétől és más „rásegítő” elemtől mentes dialógusok és a hihetetlen mesterségbeli tudással megvalósított montázsok művészi szépsége adja vissza a mozgókép semmi máshoz nem hasonlítható nyelvén. Általában a visszafogottság és a hűvös távolságtartás jellemzi a filmet még az olyan közjátékokban is, mint amikor a címszereplő Lisbethet (akit Noomi Rapace alakít egészen fenomenálisan) részeg fiatalok támadják meg a metró aluljárójában. A lány nem tehetetlenkedik, ugyanakkor szuperhőst sem játszik: nem hagyja, hogy könnyedén elbánjanak vele, viszont a nyilvánvaló erőfölénnyel sem igyekszik megküzdeni. Egy tipikus amerikai thrillerben ilyenkor hatásos hangeffektusokkal és zenével kísért üldözéses jelenet következne, a mi hősnőnk azonban bosszankodva bár, de tudomásul veszi vereségét, és józanul igyekszik minimalizálni a károkat. Arról pedig, hogy képes a kegyetlen visszavágásra is, másutt megbizonyosodhatunk.
 
Hasonlóképp végtelenül tárgyilagosak a szexjelenetek. A durva nemi erőszak teljességgel mentes a felajzó mellékzöngéktől (hacsak nem eleve perverz valaki, és a puszta ráutalástól beindul a fantáziája); a rendező valóban gusztustalannak és elítélendőnek láttatja mások kiszolgáltatottságának gátlástalan kihasználását, ami egyértelműen bosszúért kiált, így legfeljebb a jogos megtorlás bekövetkeztére vágyhatunk, azonosulni ellenben lényegében lehetetlen a szadista gyámmal. Ám még a kölcsönös vágyból fakadó és kölcsönös tisztelettől megnemesülő szexualitás sem tolakodó vagy szentimentális, hanem a maga természetességében, magától értetőségében mutatkozik meg, és a lehető legmesszebb áll a pornográfiától.
 
A becstelen politikust leleplező cikke miatt, hamis bizonyítékok alapján fél év börtönre ítélt újságíró, Mikael Blomkvist (Michael Nyqvist) úgyszintén nem legyőzhetetlen és vakmerő modern keresztes lovag, hanem esendő, hétköznapi ember, ugyanakkor a végtelenségig elszántan és kitartóan végzi feladatát, és nyomoz a több évtizede eltűnt Vanger lány után, akivel – mint kiderül – annak idején néhány nyarát töltötte, még ha eleinte magától nem is képes felidézni ezeket az emlékeket. Nem lángelme, csupán alapos, és nem tartja méltóságon alulinak, hogy utánajárjon egy ismeretlen lány e-mailben elküldött tippjének, és személyesen is a segítségét kérje. Ezenkívül amolyan wallanderes sutasággal (vajon Larsson regényei hathattak inkább a sorozatokra, vagy a tévés produkciók a filmre?) bele is sétál néhány csapdába, melyek közül legalább egyből egymagában nem lenne képes kiszabadulni. Végül mégis ő és Lisbeth győzedelmeskedik, még ha egyelőre várat is magára a boldog befejezés. Mert a lezáratlanság és beteljesületlenség ellenére nincs igazán hiányérzetünk, hiszen a krimi íratlan szabályai szerint megoldódik az ügy, és amennyire az a való életben lehetséges, a rossz elnyeri méltó büntetését, így részben, időlegesen helyreáll a rend.
 
Végezetül még annyit ajánlanék, hogy aki nem rest feliratokat olvasgatni, az feltétlenül eredeti nyelven nézze meg a filmet, hiszen a svéd szöveg szintén sokat hozzátesz az atmoszférához, és így még inkább kidomborodik a két főszereplő rendkívüli tehetsége és jellemformáló képessége. Ám arra mindenkit figyelmeztetnem kell, hogy zsigeri izgalomkeltés tekintetében A tetovált lány nem vetekedhet a nagy költségvetésű akciófilmekkel, és felesleges is mindenféle összevetés, mivel itt sokkal inkább az intellektus kerül a középpontba az erőfitogtatás helyett. Egészen más világ tehát Nils Ardem Oplevé, mint Hollywoodé, és csak olyanok lépjenek be oda, akiket nem kizárólag a sodró lendület és a harsányabb látványosság érdekel. A legmagasabb szintű professzionalizmusnak ugyanis számtalan arca létezik, ez a film pedig egyike az elvontabb, mégis ellenállhatatlanul magába szippantó mesterműveknek.
 
Hangok: svéd 5.1, magyar 5.1
Felirat: magyar
Képformátum: 16:9 (2,35:1)