Főkép

Írónak lenni küzdelmesnek tűnik. Tegyük fel, hogy megszületik a Nagy Mű. Válaszként elsőnek a szerkesztő sír fel, már ha egyáltalán eljut egyhez a kézirat, hiszen nem mindenkinek a regényét várják tömegek lélegzetvisszafojtva.A még lelkes aspiráns a nyomdai- illetve terjesztői költséget nem ússza meg, ha a magánkiadás útját választja, még úgy sem, ha (stílszerűen) hajléktalanszatyrokban hordja titkos bestsellerét a boltokba. Amennyiben pedig a hivatalos utat járja, és talál érdeklődő kiadót, szakmailag talán előrébb jut, ugyanakkor a koncból, vagyis írása értékéből újabb méretes darab kerül kihasításra. Nem vagyok a téma szakértője, de úgy tudom, hogy miután a könyvkiadói úthenger végiggördül az írón, az nem csupán a kezdeti illúzióit veszíti el, hanem potenciális bevételeinek javát is; ami a végén neki marad, az a kiábrándultság, no meg egyszámjegyű százalékban kifejezett részesedés. Szevasz, Neo, ez itt a való világ sivatagja.

 

Emellett ott vannak az irodalom szupersztárjai, akiknek billentyűzetük fölé görnyedő hátára egész iparág épül. A Teljes titoktartás, ha igaz, Dan Brown Infernójának fordítási körülményei által inspirálódott: 2013-ban egy francia fordító, Carole Delporte állítólag két hónapon át dolgozott a világtól elzárva Langdon professzor aktuális kalandjainak átültetésén. A Daedalus-trilógia záróakkordja valami hasonló szenzációnak minősül, mint anno A Da Vinci-kód folytatása, vigyáz is rá a kiadó, nehogy idő előtt a világhálón landoljon. A kiadó… nos a kiadó milyenségéről ékesebben beszélnek nálam a film nyitó képsorai, amik során könyveket látunk lángra kapni. Nem szükséges fejlett kombinatorikai készség az üzenet dekódolásához: a humánum, az alkotás a pénzsóvár üzletembernek nem szent. Csakis a profit érdekli őket, nem csoda hát, ha ezen a gondolatiságon továbbhaladva hamar eljutunk a Sátánhoz meg a tűzhöz. Durva egyszerűsítés? Meglehet, de ha élvezni akarjuk a Teljes titoktartást, lapozzunk.

 

Eric (Lambert Wilson) patáit ugyan drága bőrcipőbe rejti, de illúziói azért ne legyenek a nézőnek: aki luxusrezidenciája kapuján belép, a rákövetkező két hónapra felhagyhat minden reménnyel. Pont így jár az a kilenc nemzetközi műfordító (vegyük észre a kilenc plusz egyes számmisztikát) is, akiknek feladata a Daedalus-kötet „anyanyelvítése”. Munkájukat luxuspáncélterembe zárva, felfegyverzett testőrök gardedámsága alatt kénytelenek végezni, ám a minőségi követelmények mellett hamarosan újabb kihívással szembesülnek. Valaki kemény összegekre kezdi zsarolni a kiadásért felelős cég vezetőjét, aki a stanfordi börtönkísérletre hajazó magánnyomozásba kezd az összegyűltek kárára.

 

Így félidőn túl, a múlt heti Remény után számomra meglehetősen döcögősen rajtolt újra a 2020-as moziszezon, de a Teljes titoktartás pozitív csalódást hozott. Régis Roinsard rendező / forgatókönyvíró és szerzőtársai fordulatos, feszültség- és megfejtésmorzsákat tekintve intelligensen adagolt, végig izgalmas élményt vezényeltek a vászonra, amiben ügyesen kikerülték a műfaji sabloncsapdákat. Közönségfilmes beállítottsággal a fordulatok és az adrenalin miatt, európai kultúrmisszionáriusként a nemzeti sokszínűség végett, alkotó személyként pedig kérdés nélkül kötelező megtekintést javasolnék; a csalódás elkerülése véleményem szerint szavatolt. A heist movie / bűnügyi történet határvonalán mozgó stílusötvözet semmilyen szempontból sem feszegeti a befogadhatóság határait, de kötelező formagyakorlatként sem aposztrofálnám. Szórakoztató tud maradni úgy, hogy közben főmotívumának (amit szigorúan nem kívánok leleplezni) képes megmutatni árnyoldalait is. Eközben végig egy lépéssel nézője előtt jár, és nem próbál korábban már százszor ellőtt, besült petárdákat durrogtatni. Amiatt, hogy ilyenformán hagy átgondolnivalót hazafelé utazva is, még azt is képes vagyok megbocsátani, hogy a negatív hős semmiféle árnyalatot nem kapott.

 

Zárszóként csak ajánlani tudom a Teljes titoktartást a fordulatos történetek szerelmeseinek, és csak annyit remélek, hogy a forgatás során igazából egyetlen könyvet sem égettek el. Nem lenne elegáns csavar.