Remény

Önök és én nem ismerjük jól egymást, így elég nehéz lenne összehangolni a normáinkat. Megoldásként tapogatózhatnék, hogy mely véleményeimet merjem felvállalni, esetleg biztonságos középútként próbálhatnék rájátszani valamiféle feltételezett konszenzusra. Egy biztos: itt csak én veszíthetek, és mentségemre csak tekervényes érzelmi huzalozásomat tudom felhozni. Kölyökkoromban rendszeresen megkönnyeztem az E.T.-t, pedig tudtam, hogy feltámad (Miért? Talán a halálát kívántam volna?), és a Véres játékot is, amikor Van Damme a ringben megbosszulta behemót barátja, Jackson sérelmeit. Mivel néha indokoltan is bőgök (ezt mellettem ülő feleségemen tudom ellenőrizni), előre is elnézést a kényszeredett szójátékért, de nagy reményekkel ültem be a Reményre. Hosszú ideje az első mozis élmény, ami ráadásul egy többgyerekes anya küzdelméről szól a rák ellen. Biztos voltam benne, hogy itt keserédes humor, drámai pillanatok és könnypatak vár rám, aztán kifelé szokás szerint az újságíró kollégák tekintetének kerülése. Csakhogy Maria Sødahl, a saját élményeit feldolgozó rendezőnő más utat jelölt ki számomra, és itt vissza is kanyarodnék a bevezető elején bontogatott hitvallásomra.

Az arcvesztés kockázatának ellenére ki kell ugyanis mondjam, hogy agydaganat ide, zokogó család oda, a Reményt dögletesen unalmasnak találtam. Nem lövöm le a „poént” azzal, ha elmondom, hogy Sødahl vászon-alteregója, Anja életben marad, különben – ismételten szándékolatlan fordulattal élve – nincs Remény. (Ezt egyébként én nem tudtam, még mindig jobban szeretek szabad szellemmel elmerülni a celluloidvilágban.) Ahogy megláttam a főhősnőt, rögtön megidéződött bennem egy Svédországban – ami ebben a kontextusban számomra kvázi Norvégia – élő ismerősöm, akinek kiköpött idősebb verziója a lesújtó hírt feldolgozni kényszerülő édesanya. Bár innentől még inkább közelinek éreztem a mikroközösség (család, rokonok, közeli barátok) traumáját, egy órával későbbre mégis elvesztettem minden empatikus képességem irányukba. Oly mértékben lökődtem ki félidőre az élményből, hogy onnantól végig azon agyaltam, vajon hol a hiba. Eközben valamiféle végső – siratós – katarzisban bíztam, ami, talán mondanom sem kell, elmaradt.

Elridegedésem miértjét nem találtam meg a dokumentarista jellegű, a naturalizmust ugyanakkor mellőző történetszövésben, hiszen ezt pusztán személyes preferenciáim alapján a mérleg pozitív oldalára helyezném. Az északi ridegség sztereotípiájával sem szeretnék takarózni, elvégre egymástól eltávolodott házastársakat látunk újra közeledni, a törődés gesztusait a másik felé kimutatni; logikusnak tűnik, hogy a melegség fokozatosan „adagolódik” vissza kapcsolatukba. Talán – fogtam rá végül jobb híján – ennek finom bemutatása lassította le a ritmust és lúgozott ki belőlem bármiféle kötődést. Innentől el kellett fogadjam, hogy feltehetőleg a betegségben érintettnek, vagy még inkább Maria Sødahlnak kellett volna lennem, hogy megfelelő érzelmi rezonanciával reagálhassak. Ezen talán a pár korábbi, szeretetteljes kapcsolatának felvillantása segíthetett volna, amire már csak azért is kíváncsi lettem volna, mert utalásszinten két munkamániás alakja rejtőzik a kórság előtti múltban. Lehetett persze az is direktori szándék, hogy egy kezdetektől tökéletlen együttélést ábrázoljon, de ezzel újra az azonosulásom ellen dolgozott. Andrea Bræin Hovig és Stellan Skarsgård színészi kvalitásaiban nincs hiba, mert bár minimális eszköztárral dolgoznak, elviszik a hátukon a produkciót. Ha nem így lett volna, valószínűleg kijövök a vetítésről, mert kettejük dinamikája alapvető fontosságú ahhoz, hogy a Remény működjön. Anja és Tomas küzdelmének mondanivalója rajtuk keresztül közvetítődik: a másik megbecsülésének fontossága, a közösen töltött idő felbecsülhetetlensége, meg hogy aki dohányzik, az hülye.

Nemes küldetés, ám az időszűkében robotoló párok bármely tagja nem biztos, hogy erre a kétórás, meglehetősen lassú ütemű filmre fog jegyet váltani rideg realitásban felülreprezentált napjainkban. Ezzel persze a készítői szándék nem csorbul, az üzenet rendben átadatott, de nézőként kívül rekedtem a családi összeboruláson. Nem esett jól ez a tehetetlenségérzet, mert a gyomrom táján várt görcs helyett így lejjebb érkeztek kellemetlen tünetek, ami a stáblista indulásakor versenyfutást szült a többi jelenlévővel... Most, amikor jó néhány órával később ezeket a sorokat írom, ugyanolyan jó férj szeretnék lenni, mint a mozi előtt, vagy legalábbis rosszabb semmiképp; sajnálom, mert ha jól értem, fel kellett volna nyílnia a szememnek. Talán sok évvel, meg egy népes családdal később, remélhetőleg még mindig egészségesen majd újra nekiülök a Reménynek. Aztán meglátjuk, velem volt-e baj.