Főkép

Nincs férjem. Nincs gyerekem, nem vagyok anya. Fiatal fehér nőként élek Európa közepén: volt és van ugyan részem társadalmi igazságtalanságban, de a kényelmes megélhetésem biztosított, és nincs tudomásom olyan veszélyről, amely ezt fenyegetné. A közvetlen környezetemben még soha senki nem esett erőszak áldozatául.

 

Az élettapasztalatom nem ad alapot arra, hogy azt mondhassam: tudom, milyen az, amikor valakinek lemészárolják a családját; amikor valaki addigi életének feladására és menekülésre kényszerül. Amikor valaki, látszólag ellentmondásos módon, kénytelen a legnagyobb kockázatot is vállalni, hogy biztonságot találjon. Fogalmam sincs, milyen lehet mindezt átélni. De van egy fegyverem: a képzelőerőm. El tudom képzelni.

 

Jeanine Cummins is elképzelte, és – alapos kutatómunkát követően – megírta Lydia és fia, Luca történetét. A fiatal és viszonylagos jólétben élő anya a mexikói Acapulcót kénytelen elhagyni, miután egy kartell lemészárolja a családját. Hozzám hasonlóan Lydia sem gondolta soha, hogy valaha ilyen helyzetbe kerül; ám miután egyetlen délután leforgása alatt veszít el szinte minden számára fontos dolgot, mégis kénytelen menekülési útvonalat keresni fia és maga számára. Ez pedig az Egyesült Államokba vezet. Egy olyan út, amelyet minden épeszű ember elkerülne, ha volna választása. Ki húzódna meg menekültszálláson, ahol kifoszthatják, bántalmazhatják, megerőszakolhatják, ha nem lenne muszáj? Ki próbálna száguldó tehervonatok tetejére felkapaszkodni, ahonnan lezuhanhat, szétzúzhatják a kerekek, a halálát jelentheti egy túl későn észrevett alagút, ha nem lenne muszáj? Ki kockáztatná a határőrséggel való szembenézést, a végeérhetetlen, perzselő sivatagban való menetelést, ahol ember és természet is ellenség… ha volna választása?

 

Cummins saját bevallása szerint azért fogott az Amerika földje megírásába, hogy elmesélje a menekültek történtét. Azokét a menekültekét, akiknek az egyéni sorsát rendszerint elfedi előlünk az őket körülölelő tömeg. Azokét a menekültekét, akikről hajlamosak vagyunk azt hinni, a mélyszegénység, a reménytelenség, a teljes kilátástalanság elől menekülnek és nem is különbözhetnének jobban tőlünk, a helyzetük a miénktől. Ám Lydia és Luca nagyon is hasonlítanak ránk: családi összejövetelek, könyvek, filmek, iskolai versenyek jelentik az életüket, egészen a regény, a történet kezdetéig. Cummins krimiszerűen izgalmas szövegben mutatja be a két főszereplő sorsát, ahogy újabb és újabb megoldhatatlannak tűnő kihívással találják szembe magukat, miközben régi életüket siratják és állandó rettegésben élnek. Ugyanakkor bemutatja azt is, hogy ami elsőre nem tűnhet elég nyomós indoknak ahhoz, hogy az ember hátrahagyja a hazáját, a vagyonát, minden kötődését, miként válhat egy pillanat alatt azzá. Hogy néha sem a gyász, sem a kilátástalanság, sem a honvágy, sem a reménytelenség nem elég ahhoz, hogy legyőzze az akaraterőnket.

 

Az Amerika földje megjelenését követően hamar viták kereszttüzébe került, a szerző ugyanis úgy vállalkozott az Amerikába eljutni igyekvő mexikói menekültek sorsának bemutatására, hogy maga európai származású, hosszú évek óta az Államokban élő, fehér bőrű szerző. Kritikusai szerint regénye kifejezetten amerikai szemszögből mutatja be ezt a komplex történetet. Ezzel a megállapítással nem is szeretnék vitába szállni, ám nagy kár lenne csak emiatt figyelmen kívül hagyni az Amerika földjét. Nem történelmi és nem is dokumentumregény, de nem is akar ilyen szerepben tetszelegni, így az izgalmas, kerek történet érdekében a szerző néhol a valóságban kevesebb eséllyel előforduló eseményeket is a cselekményébe szőtt. És noha komoly kutatómunka előzte meg a megírását, a könyv nem tökéletes – a spanyol nyelvű szavak, mondatok például számomra is zavaróak voltak és feleslegesnek tűntek. Ám ha akként látjuk, ami valójában: egy képzeletbeli történet képzeletbeli szereplőkkel, akkor egy fordulatos, szívszorító, szerethető (vagy éppen gyűlöletes) karakterekben gazdag és megható történetet kapunk, amelynek a végén, ahogy illik, tövig rághatjuk a körmeinket az izgalomtól.