Főkép

Már a megjelenése előtt is sejteni lehetett, hogy Bereményi Géza önéletrajzi regénye, a Magyar Copperfield lesz az év egyik leginkább várt és legkelendőbb szépirodalmi kötete, hisz fokozott érdeklődéssel vártak rá a rajongók és kritikusok egyaránt. Talán csak én nem annyira, hiszen sem a szerző könyvei, sem a zenei, sem a filmes munkássága nem tartozik a szűken vett kedvenceim közé, de végül mégis úgy hozta az élet, hogy a kezembe került ez a féltéglányi kötet, és ha már a kezembe került, el is olvastam.

 

A 640 oldal után azt tudom mondani, hogy a Magyar Copperfield pontosan az (sem több, sem kevesebb), mint amit várni lehetett: a sokoldalú alkotó pőre, lecsupaszított önéletírása az első emlékeitől kezdve egészen a katonai behívójáig. 2020-ban talán már azon lepődik meg az ember, ha valaki egy ilyen monstrumban nem akar semmiféle narratív trükköt, posztmodern praktikát bevetni, hanem csak pusztán elmondja a dolgokat, úgy, ahogy történtek, pontosabban úgy, ahogy azokra emlékszik (ráadásul mindezt egy teljességgel jellegtelen, egyszerű, bármiféle nyelvzsonglőrködéstől mentes tónusban).

 

Egyfelől ez az előadásmód tökéletesen alkalmas arra, hogy bemutassa az „író arcképét kölyökkutya korából” (aka Dylan Thomas), azt, hogy honnan jött, milyen hatások érték (mit ne mondjak, Bereményinek tényleg regényes gyerekkora volt), és persze alkalmas arra is, hogy méltó emléket állítson azoknak, akik hozzá közel álltak (rengeteg élénk, emlékezetes, jól megrajzolt alak népesíti be a teret). Másfelől meg kimondottan jó korrajznak, arra, hogy bemutassa az ’50-es, ’60-as évek Budapestjét (és részben vidéki Magyarországát), és az akkori politikai, történelmi folyamatokat, események (Rákosi- majd Kádár-korszak, és a kettő között ’56) alulnézetből.

 

A könyv felépítése valahol félúton van a hagyományos, összefüggő regény és az epizodikus történetmesélés között, hiszen mindig van egy-egy központi alak, esemény, érzés, ami köré épülnek az egyes fejezetek. A legtöbbjük jól eltalált, pontosan jeleníti meg a helyeket és alakokat, így ki-ki kiválaszthatja belőlük a maga kedvencét.

 

Azt viszont külön kiemelném, ahogy Bereményi ábrázolja a felcseperedés folyamatát, ahogy fokozatosan nyílik ki a kisgyerek (majd kamasz és fiatal felnőtt) szeme a nagyvilágra. Ahogy vált az óvodáskor mindent látó, ám semmit nem értő világából a jóval inkább önreflexívebb tinédzserkorra és tovább.

 

Mégis, így a végére azt kell mondanom, hogy bár elég ritka az a pillanat, amikor azt tudom mondani egy könyvre, hogy jó, de én mégsem élveztem különösebben, de ez most az. Engem ez az egész – bár jól van megírva és felépítve – valahogy mégsem ragadott magával. De ettől függetlenül ajánlom a kötetet minden olyan olvasónak, aki kedveli Bereményi Gézát (akár íróként, akár filmesként, akár szövegíróként), na meg annak, akit érdekelnek az ’50-es, ’60-as évek, na meg annak is, aki régóta vágyik egy sima, egyenes vonalú, mindenféle praktikáktól mentes nagyregényre (vagy inkább regényes életrajzra). A Magyar Copperfield ugyanis ezeket mind-mind ötvözi magában.