Don DeLillo: Nulla K

„A modern élet”. Ezt vén emberek mondják, ha a fölöttük elsuhanó világra gondolnak, amit nem is nagyon értenek, de nem is nagyon érdekli már őket. Sem a világ, sem az, hogy nem értik. Néha legyintenek is hozzá.

Márpedig az amerikai Don DeLillo Nulla K című regényének középpontjában pontosan ez a modern élet áll, mégpedig a maga teljes bonyolultságában. Amit talán a nyelvek sokféleségével lehet kifejezni. Vagy talán a nyelv ismert szimbólumai nem is képesek az árnyalatok kifejezésére, annál inkább a „világmoraj” vagy éppen a „nyelv előtti nyikkanások”.

A regény elbeszélője, Jeffrey számára nagyon fontosak a szavak, azok pontos jelentése, definiálása, apró gyermek korától fogva. Hiába van már ijesztően közel a harminchoz, még mindig nem találja önmagát, helyét a világban. Crossteam árazási tanácsadó, rendszerbevezetési elemző szóló és klaszteres környezetben. Ez a szakmája. Nem értjük ugyan pontosan, mi is ez, talán ő sem. Állásinterjúk sokaságára jár, de nem kap munkát. Mindez a szabadság érzésével tölti el. Arra használja ezt a szabadságot, hogy megpróbál minden jelenséget megnevezni, rendszerezni. Vannak könnyen meghatározható dolgok, de ő nem akar kevesebbet tudni annál, hogy ki is ő valójában.

Apja, a hatvanas évei végén járó Ross (vagy Nicholas?) ettől eltérően már fiatalon tudta ki ő, s főleg, hogy kivé akar válni, céltudatosan építette föl az életét, ennek szellemében változtatta meg nevét. Fiában semmit nem látott, szerinte az őket összekötő kapocs a pénz, amit a fiúnak juttatott, hogy meg tudjon élni. Második felesége és kortárs művészeti gyűjteménye – és ami mindennél fontosabb – a pénz világa tette teljessé életét.

De az elbeszélés idejében az életnél már sokkal jobban érdekli az elmúlás. A felesége közelgő halála és az emberiség közeledő pusztulása – a lélektani világjárvány, ami a természeti katasztrófáktól, a terrorizmustól, a háborúktól és a menekültek áradatától való rettegésből táplálkozik. Mindez arra ösztönzi, hogy óriási összegeket fektessen egy olyan intézménybe, ahol tartósítják a testét és megmentik a tudatát, hogy majd a világégés után fiatalon és egészségesen születhessen újjá. Ez persze közhelyes gondolat, nagy mennyiségű változó színvonalú, különböző művészeti ágakban keletkezett alkotás témája volt már. Ami kiemeli a többi hasonló témát érintő mű közül, az a fiú nézőpontja.

A fiú elkíséri mostohaanyját a létesítménybe, amikor át kell lépnie a Nulla K szintre. Az apa hisz ebben az egészben, hatalmas összegekkel támogatja a tevékenységet, a fiú pedig (ahogyan szokott) analizál. Részben műalkotásként (terepművészetként) tekint az ott látottakra, részben manipulációként. A konvergencia elmélete, a vitrifikáció, a krioprezerváció – csupa jól hangzó, de kevéssé érthető szó. Mint ahogyan gyanús a tiszta nyelv ígérete is, ami a matematika logikájának és szépségének megtestesüléseként alkalmas az objektív igazság megfogalmazására, hasonlatok, metaforák és analógiák nélkül. De már az objektív igazsággal szemben is vannak fenntartások.

Miért nem hat a fantáziadús és nagyon attraktív elemekkel alátámasztott, jól megkomponált közhelyekkel tálalt manipuláció az érzékeny fiúra, a szavak megszállottjára? És mit tud a létesítményben felvázolt megtervezett, kontrollált jövővel szemben fölállítani saját életében?

Nagyon eleven, élvezetes elbeszélést olvasunk, aminek meghatározó eleme a nyelv, a nyelv és a gondolkodás viszonya, a nyelvről való gondolkodás, a nyelv funkcióinak változatos megjelenési formái.

Nagyon plasztikus az intézmény bemutatása is, az ott megjelenő emberek elemzése. A lineárisan haladó történetben különböző szólamok elevenednek meg. A létesítmény leírásban a sci-fi eszköztárát alkalmazza az író, de az elbeszélő kiszolgáltatottságának érzékeltetésével egy thriller feszültségét kelti az olvasóban. Máskor az elbeszélés idejében megjelenik a múlt, amit néha nosztalgikus hangon idéz meg, egyéb esetekben választ keres arra, miért is alakult így az élete, az élethez való viszonya. Néha pedig belebeg egy titokzatos monológ, egyes szám első és harmadik személyben hangzanak el különös gondolatok.

Miután végigizgultuk, végigborzongtuk ezt a művet, határozottan az a benyomásunk támad, hogy a nyolcvanéves író nem legyint „a modern életre”, nagyon is érvényes, amit mondani tud róla, ráadásul nagyon friss nyelvi-poétikai eszközökkel teszi ezt.