Főkép

Az első magyar nyelven kiadott Kaland-Játék-Kockázat (avagy Fighting Fantasy) kötet 1989-ben jelent meg, és akkoriban valami teljesen új élményt jelentett. A Halállabirintus, A Tűzhegy Varázslója és a sorban érkező többi azért volt különleges élmény, mert a történet az olvasó döntései szerint alakult. Akkoriban még épp csak hallottunk idehaza a szerepjátékokról (RPG), fantasy regényből is alig néhány volt beszerezhető, így a sok lapozgatós könyv, „amelynek főhőse TE vagy”, egy nemzedék számára vált meghatározó élménnyé.

 

Néhány évvel ezelőtt előszedtem a Halállabirintust, hogy megmutassam a számítógépes/mobilos/konzolos játékokon szocializálódó nagyfiamnak. Roppant kíváncsi voltam, egy ilyen, a csilivili, „színes-szagos” játékokhoz képest „fapados”, olvasni való játék mit adhat neki. Nem játszottuk ugyan végig, de szemlátomást lekötötte. Ezért aztán bizakodó vagyok afelől, hogy a sorozatnak az Allansia bérgyilkosaival újrainduló magyar kiadása új híveket is szerez majd. De a régi rajongóknak biztosan nosztalgikus élmény lesz – különösen, hogy Ian Livingstone megannyi apróbb-nagyobb utalást tesz benne korábbi kötetekre.

 

Az első néhány könyv idején nem volt egyértelmű, de idővel kikristályosodott, hogy a sorozat egyes részei ugyanazon, Titán nevű fantasy világban játszódnak. Allansia is ennek a része, és a kerettörténet szerint az olvasó-kalandozó egy fogadás kapcsán kerül egy lakatlan, de szörnyekben és veszélyekben gazdag szigetre. Hamar kiderül, hogy a vérszomjas faunán és flórán kívül emberek is vadásznak a bőrére, s ha élünk addig, akkor az is, hogy miért teszik ezt.

 

Ám már addig is számos alkalom adódik, hogy az olvasó azt az emblematikus, és az én generációmból máig hideg verejtékezést kiváltó „Kalandod itt véget ér!” mondatot olvashassa… Egyik Fighting Fantasy sztori sem volt könnyen megoldható, és még az is párját ritkítja, amiben egynél több megoldás is létezett, hogy eljussunk a mágikus 400. bejegyzésig. Nem is ismerek olyan embert, akinek volt annyi türelme, hogy csalás nélkül játssza végig bármelyik kötetet, de még ezzel együtt is rengeteg kihívást és izgalmat hordozott mind – ahogy az Allansia bérgyilkosai is.

 

Ezen az sem változtat, hogy a sztori és a környezet bizonyos kor fölött elég alap fantasynek tűnik – ha benne vagyunk a játékban, és elkap a hangulata, akkor ez nem fog számítani, csak az, hogy helyesen döntsünk és jó kockajárást fogjunk ki. Mert dobókockákra is szükség van ám a kalandhoz, meg ceruzára és radírra. És sok kitartásra. És talán arra is, hogy hallgassunk a belső megérzéseinkre, bár nincs tuti recept a végigjátszáshoz – Livingstone mester sosem könnyítette meg a kalandozók dolgát azzal, hogy kiszámítható trükkökhöz folyamodjon. Ő maga egyébként a kötet egyik belső illusztrációján is feltűnik. Extra öröm, hogy ezen fekete-fehér képek magyar képregényrajzoló, Balla Krisztián munkáját dicsérik (a borítófestmény Karl Kopinski műve).

 

Kalandra fel hát, olvasó, s ha egyszer-másszor falhoz szeretnéd csapni a könyvet, mert már megint elbuktál, tudd, hogy kalandorok ezrei érezték már hasonlóképpen magukat, s mégis folytatták, míg végére nem értek a történetnek, „amelynek főhőse TE vagy”.