Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

A 21. Század Kiadó Kult Könyvek sorozatát szerintem senkinek sem kell már bemutatni: friss, modern, nagyon mai. És most elhoztak nekünk egy nemrégiben megjelent, alig egyéves regényt, a szerzője Taffy-Brodesser-Akner, újságíró. Elsőkönyves szerzők gyakran esnek abba a hibába, hogy túl sok mindent szeretnének egy könyvben elmondani (mintha nem lenne rá később lehetőségük), és ez a sokféle szál nem simul össze koherensen. De itt szerencsére erről szó sincs, a különböző témák reflektálnak egymásra és tovább erősítik a jellemrajzokat.

Toby Fleishman egy negyvenes New York-i orvos, aki épp egy válás közepén van, új életet teremt magának, miközben randi appok segítségével keres alkalmi partnereket. Mondhatni felszabadul egy nyomasztó kapcsolatból, és ebben az átmeneti időben feszegeti a határait és olyan dolgokat tesz meg, amelyeket évtizedek óta nem tudott. Közben a gyerekeire is vigyáz, ha épp ő a soros, mígnem eltűnik a volt felesége és hetekig nem ad magáról életjelet. Közben megismerkedünk az egyetemi barátaival, akikkel most újra összejár (végre van ideje magára, vagyis inkább magát sajnáltatni, együttérzést kicsikarni) és a munkájába is bepillanthatunk. Tetszeleg előttünk, vagy inkább páváskodik az elhagyott, szegény, kihasznált férj szerepében. És még nagyon sokáig hiszünk is neki, míg elkezdi valaki kapargatni a felszínt, és napvilágra kerülnek újabb és újabb információk, melyek teljesen más megvilágításba helyezik a házasságát, hogy aztán egy nagy csavarral lezáruljon ez a sodró lendületű történet.

Bevallom, először túl szókimondónak tartottam a kötetet, és úgy éreztem, erőszakosan az arcomba tolja a szereplők szexuális életét, egyes szerveiket. De közben meg annyira érdekesek voltak a karakterek (Rachel, aki eltűnik és nem tudhatjuk, él-e még egyáltalán, Libby, a férfimagazinnál dolgozó újságírónő, Seth, az örökifjú Rómeó, aki épp házasodni készül), és valóban kíváncsi voltam, mi vihet rá egy anyát arra, hogy elhagyja a gyermekeit, hogy tovább olvastam. És minél messzebbre jutottam a történetben, úgy tisztult ki a kép egyre jobban, és láttam meg a szereplőket valóban meztelenül, lecsupaszítva, esendően. A kifelé mutatott önbizalom és magabiztosság csak egy álca volt, igazából itt mindenki sérült, magányos, súlyos lelki terheket cipel, amelyeket aztán nem oldott meg, inkább különböző addikciók segítségével csak tovább mélyített az évek során. Vagy épp most kezdi elmélyíteni. A házaspár ugyan járt párterápiára a válás előtt, de ez is inkább olyan kifelé mutatott kép csak, igazából nem tudnak és nem is akarnak dolgozni magukon vagy a kapcsolatuk minőségén. De nemcsak egymást nem tudják szeretni, saját magukat sem, és épp ezért a gyermekeiket sem. Folyton bébiszitterekre hagyják őket, vagy táborokban, miközben ők élik az életüket – külön-külön. Azt hiszem, az is sokat elmond Toby érzelmi életéről, hogy akkor látjuk igazán érző embernek, amikor örökbe fogad egy kutyust és elsírja magát az állatot ölelve, miközben a gyermekei felé inkább csak egy látens odafordulást éreztem benne.

Két nagyon erős témát emelnék még ki a kötetből. Rachelt a nagymamája nevelte, de ez nem is jó szó arra, amit tett, inkább úgy fogalmaznék, dolgozott, hogy adjon enni az unokájának és tudja iskoláztatni, de érzelmileg elérhetetlen volt. Akkor a kislány megfogadta, hogy ő majd ezt nem hagyja, hogy átéljék a gyermekei, de pontosan ugyanezt a hibát követi el később. A szeretetlenségből fakadó folyamatos bizonyítási kényszer pedig szép lassan átveszi Rachel életében a főszerepet és száműz minden más érzést. A másik nagyon erős és tabudöntögető élmény pedig a szülés, mint trauma kérdésköre. Az utóbbi években egyre többször emelik fel hazánkban is a hangjukat az édesanyák és mesélik el a rossz tapasztalataikat, vagy egyszerűen csak az otthonszülés mellett döntenek a második babánál. Ez egy annyira érzékeny és intim terület, amelyről nehéz beszélni, de egyre többen vállalják fel a véleményüket és sürgetnek változásokat a régi, elavult rendszerben. Bízom benne, hogy lassan elindulunk egy emberibb, valóban babaközpontú szemlélet felé, ahol nem repeszt burkot a szülőorvos, mert sietni akar, nem kötelező az oxitocin, és figyelembe veszik a szülőasztalon fekvő nő igényeit is ebben a végtelenül kiszolgáltatott helyzetben.

Még órákon keresztül tudnám boncolgatni a kötetet, kezdve azzal, hogy hiába életközépi válságot átélő szereplőkkel van dolgunk, igazából egyikük sem felnőtt. Korban igen, egzisztenciában igen, de felelősségvállalásban, érzelmi életben és gondolkodásban nem, megragadtak egy kamasz szintjén. És nincs egyértelmű megoldása sem a történetnek, nem Toby a rossz vagy Rachel, hanem az, ahogyan viselkednek, és amennyire képtelenek fejlődni. Már a cím is zseniális: Fleishman bajban van – de vajon a férj vagy a feleség? Mert igazából mindketten…

Ez egy nagyon erős történet, pszichológiai mintapélda arra, hogy milyen nehéz a hozott mintát felülírni, és mi történik akkor, ha nem sikerül kilépni a múltból és elindulni a saját utunkon. Ilyenkor az előző generáció még ki tudja, hány éven keresztül mérgezi meg a környezetét és teszi tönkre a mindennapokat. Ajánlom mindenkinek, aki egy elgondolkodtató és tanulságos történetre vágyik.