Főkép

Vajon mi lesz a Bolond végzete? Talán ez a kérdés foglalkoztatott leginkább, amikor belekezdtem A borostyánférfi-ciklus záró kötetébe. Az a figura, aki a Látnok-trilógiában még csak jópofa mellékszereplőnek tűnt, az Élőhajók-sorozatban pedig alig akartuk elhinni, hogy tényleg ott jár a bingtoniak között, az mostanra a regények egyik leginkább meghatározó alakjává nőtte ki magát. Nem csupán FitzLovaggal való kapcsolatát kellett teljesen újraértékelnünk, de az egész világban betöltött helyét és szerepét is – egy olyan régi ismerős, akivel nagyon sok minden történt, mióta nem találkoztunk vele, de talán most közelebb tud kerülni hozzánk, mint azt bármikor máskor képzeltük. Ám pontosan tudjuk, hogy Robin Hobbnál ritkán alakul minden úgy, ahogy azt az olvasó szeretné, és nemcsak az utolsó kötet címe, de az előző részekben történtek sem sejtetnek sok jót...

 

Hobb trilógiái nagyon sokban hasonlítanak, mégis mindegyik ciklusnak megvan a maga meghatározó, markáns hangja és stílusa, ami miatt mindig kicsit újra kell kalibrálni az elvárásainkat. Szinte hihetetlen például, hogy látszólag milyen kevés esemény körül forgott a cselekmény a mostani három részben: az elején még csak megismertük ezt az új Fitzet, hogy aztán a folytatásban éppen csak rákészüljünk a nagy utazásra, ami a befejezés gerincét adta. Nincs annyi izgalom, mint az Orgyilkos-könyvekben, nincs annyi rejtély és kaland, mint az Élőhajókban – a szöveg lelassult, a szereplők öregedtek, a valódi történések a figurák lelkében zajlottak, így nekünk is meg kellett tanulni hozzálassulni ehhez az eseménysorhoz.

 

Ez tényleg az a trilógia, ahol a csúcspont nem két ember összecsapása, nem kardozás vagy látványos mágiahasználat, hanem egy sokat szenvedett, fáradt ember döntése a jég belsejében, gondolatok és akaratok összetűzése. Ráadásul ekkor még mindössze a befejező ezernégyszáz oldal kétharmadánál járunk, és utána az önálló regényre elegendő szövegmennyiség még arra szolgál, hogy Hobb minden szálat elvarrjon és minden következményen végigjárjunk. Sok minden más mellett ezt is nagyon szeretem Hobb regényeiben: itt mindennek van következménye. Nem feltétlenül rossz, de van, még egy beszélgetésnek, egy kiderült titoknak, egy meghozott döntésnek is. Bár talán a következményekkel majd csak száz és száz oldalak után kell foglalkozniuk a szereplőknek, de előbb-utóbb utoléri őket.

 

Csak mostanra tudatosult bennem, hogy milyen erősen szólt a trilógia a szülői-nevelői kapcsolatokról is. Egyfelől ott vannak azok a kapcsolatok, ahol Fitz a „gyerek” – Árny, Burrick vagy Türelem úrnő –, másfelől azok, ahol Fitz a „szülő” – Kötelesség herceg, Csalán, Sors, Szélvihar, talán még Balga is. Mindegyik kötelék hatalmas változáson megy át a három kötet során, ezeknek nagyon sokféle aspektusát megéljük FitzLovaggal együtt, hihetetlen mennyiségű örömben és szomorúságban van részünk miattuk. Annyira bevonódunk, annyi különféle inger ér minket, hogy lehetetlen közben nem belelátni és átérezni a saját kapcsolatainkat is – Hobbnál ez mindig katartikus érzés, de talán még sosem volt ennyire közeli és összetett.

 

Talán fontosabbak is ezek, mint a sárkányok, akik újra előkerülnek a világban. Vicces látni, hogy mennyire magától értetődően, mennyire természetesen vannak kezelve azok a háttérelemek, amiket az Élőhajók-ciklusban próbáltunk megérteni, és ezek mellett hogyan bővíti a világát Hobb. Ezúttal az Elődöké a főszerep, kisebb részben a mágiaformáké, az Ösztöné és a Mesterségé – még így a sorozat kilencedik köteténél is megdöbbent, hogy sosem érezzük idegennek vagy nem a világba tartozónak ezeket, annyira természetes a jelenlétük, annyira hangsúlytalan és erőlködéstől mentes a kezelésük.

 

A borostyánférfi-ciklus három része alatt újfent feledhetetlen heteket tölthettünk FitzLovaggal – ám most újra el kell engednünk, hiába fog idősebbik énje épp annyira hiányozni, mint amennyire a fiatalabb Az orgyilkos küldetése végén. Teljesen más élményekkel gazdagodtunk, teljesen más érzéseket éltünk meg, ám ezek épp annyira velünk maradnak, mint a korábbiak, épp annyira formálnak és belénk égnek, mint ahogy a legjobb könyvek teszik. Persze ez még nem a történet vége, a következő trilógiára újra visszatérünk Esővadonba és Bingtonba – úgyhogy jöhetnek az élőhajók!