Főkép

Több mint négy év telt el, mióta legutoljára a kezünkbe vehettünk egy új Robin Hobb regényt magyarul – sokan talán már nem is bíztunk abban, hogy valaha folytatódhat itthon az egyik leghosszabb és minden bizonnyal az egyik legjobb kortárs epikus fantasy sorozat. De szerencsére a Delta Vision Kiadó nem engedi el olyan könnyen a szerzőit, és tavaly év végén belevágtak A borostyánférfi-ciklusba, a harmadik trilógiába, ami az Elődök Birodalmában, vagyis Robin Hobb univerzumában játszódik. Ebben újfent Látnok FitzLovag a főszereplő, ám közben eltelt tizenöt év Az orgyilkos küldetése cselekménye óta.

 

Fitz már közel sem az az izgága fiú, aki éppen a királyi udvarban „tanul” orgyilkosnak – a tizenöt év jelentős részét a világtól elvonultan, az udvari intrikáktól távol töltötte. Farkasa, Éjszem még mindig vele van, bár már némileg megöregedett, valamint Fitz (vagy ahogy mostanság hívják, Borzcsíkos Tom) maga mellé vett egy Sors nevű árva fiút is, ám rajtuk kívül gyakorlatilag alig érintkezik valakivel. Kertet gondoz, tyúkokat nevel, olykor pihenésként tintát készít és a Hat Hercegség történetét jegyzi le, de főként próbálja magát olyan távol tartani a Látnokok ügyeitől és a Mesterségtől, amennyire csak lehet. De egyszer ennek az életnek is vége kell szakadnia: Árny és Bolond újra megjelenik az életében, és Fitz hamarosan azon kapja magát, hogy a királyi örökös, a fiatal Kötelesség herceg után kutat, aki két héttel a házassága előtt eltűnt a várból, és félő, hogy olyan ügyekbe keveredett, amikbe nem kellett volna…

 

Tizenöt év bizony hosszú idő, pláne ha szinte remeteként tölti az ember. Nem csoda, hogy Fitz is sokat változott – és nem feltétlenül előnyére. A magányosan, sokrétű emberi kapcsolatok nélkül töltött idő minden korábbinál hallgatagabbá és mogorvábbá tette, és mintha nagyon nehezen tudna szabadulni szokásaitól. Már nem az az életerős, mindent kibíró fiú, akire emlékszünk: sokszor egy megfáradt öregembernek tűnik, mintha ő is annyira az élete végén járna, mint Éjszem. Fitzből nem az a középkorú, tettre kész, keménykötésű és erős veterán fantasy-hős lett, mint akire számítottunk volna, Hobb FitzLovagja ennél sokkal valószerűbb – és ennek az új FitzLovagnak a megkedvelésével újra meg kell birkóznunk olvasás közben.

 

Ahogy az Hobbnál lenni szokott, a trilógia első része ezúttal is főként a szereplők megismerésével telik el. Újra látjuk Bolondot, aki mostanság Arany nagyúrként jelenik meg a palotában; találkozunk Kötelesség herceggel, aki annyi mindenben hasonlít a fiatal Fitzre, mint amennyiben nem; és persze megpróbáljuk kiismerni Borzcsíkos Tomot. Közben komótos sebességgel csordogál előre a cselekmény (melyhez egyébként valószínűleg nem lenne szükség ilyen sok oldalra), felfedezzük, hogy mi történt a Hat Hercegségben azalatt, míg mi Esővadon környékén jártunk, ismerkedünk az új politikai helyzettel és tűnődünk, hogy miről is fog szólni A borostyánférfi-trilógia.

 

Az már most is látszik, hogy az Ösztön-használók valamilyen módon fontos szerepet fognak kapni – nagyon élveztem, hogy most minden korábbinál ellentmondásosabb lett ennek a mágia-ágnak a szerepeltetése. A fantasy regényekben általában egyfajta izgalmas kíváncsisággal tekintünk a mágia felé (amit ugyan néhányan félnek, de mi azért tudjuk, milyen csodás dolog), és nagyon sokáig nekem az Ösztön is ilyesminek tűnt, akármennyire is megjelent a regényekben egy olyan réteg, aki ártalmasnak látja. Mostanra viszont kezdjük felfogni, hogy miért ennyire ellenszenves sokak szemében, sőt, remek volt olvasni, hogy Fitz is kezdi megérteni a mögöttes érzelmeket. Bár ennek az útnak még csak az elején tartunk, és sok kihasználható lehetőség rejlik még ebben (vagy épp a Mesterségben, ami legalább ennyire izgalmas téma), azért a következő részekben érdemes lesz erre is figyelni.

 

Persze az Ösztön nem az egyetlen olyan része a világnak, aminél érezni, hogy a jövőben még nagyobb hangsúlyt fog kapni. Ilyen szempontból is jellegzetes bevezető rész a Bolond kötelesség, annak minden előnyével és hátrányával. A megszokott módon szerettem olvasni, szerettem elmerülni ebben a kalandban, ugyanakkor számomra még nem jött el az, amiért annyira imádom Robin Hobb könyveit: még nem lélegzem együtt a szereplőkkel, még nem vonódom be annyira, hogy minden sebesülés nekem is annyira fájjon, mint a papírra vetett alakoknak (bár a végére szinte idáig is eljutottunk). De biztos vagyok benne, hogy majd a következő rész, ahol reményeim szerint a cselekmény is kicsit erősebb lesz, mindenben megadja azt, amiért rajongok Hobbért. Addig is, aki még nem tette meg, van ideje pótolni a Látnok-trilógiát – a teljes élményhez érdemes a Bolond kötelesség előtt legalább ezzel a sorozattal megismerkedni.