Főkép

Nekünk nincs naiv eposzunk – állapították meg elkeseredetten romantikus költőink. A 19. században ugyanis már kezdtek nagyon hiányozni az ősi epikus töredékek, melyeket szent királyaink oly nagy buzgalommal próbáltak elfelejtetni az Európa közepén élő, viszonylag fiatal keresztény állam lakóival.

 

A centrumtól távolabb lévő Izlandon nem volt annyira fontos az új vallás gyors átvétele, így epikus töredékeiket, a sagákat századokon át őrizték, adták tovább az újabb nemzedékeknek. A kora középkorban le is jegyezték őket, némelyeket több változatban is. Ezekből készültek Bernáth István fordításában a Három izlandi saga című kötet alkotásai. A könyv utószava szerint Bernáth nemcsak fordító, hanem bizonyos értelemben maga is a kollektív alkotások formálói közé került, amennyiben az alapul szolgáló történetet más szövegekből származó, de ide vágó elemekkel egészítette ki.

 

Ez a könyv a Corvina Északi források sorozatának utolsó kötete. A benne szereplő három tizedik századi saga viszont igazán különleges. Nem attól, hogy nagy királyok nagy hőstettei, csatái szerepelnek bennük, hanem mert a hétköznapi élet jellemző mozzanataival ismerkedhetünk meg. És ez – legalábbis engem – mindig lenyűgöz.

 

A történetekben mindig bemutatják a szereplőket, felmenőikkel együtt, a hitelesség céljából. Sőt, megtudjuk azt is, hol élnek, és természetesen azt is, hogy a hely miről kapta nevét. És követhetjük őket a Lószurdokon át a Homoknádas mellett, amíg haza nem érnek a Vidra-völgybe. Mehetünk egyik tanyáról a másikra, ahol vendégül látnak a téli napfordulón, aztán, ha kiérdemeljük rokonszenvüket becsületességünkkel és dolgos kezünkkel, maradhatunk még egy darabig. Elkísérhetjük őket a gyűlésbe is, ahol támogathatjuk őket valamely perükben. Bámulhatjuk a derék hősöket, akik nagy testi erejükkel, ravaszságukkal, bőkezűségükkel, nyájasságukkal maguk mellé állíthatják az emberek nagy részét. De ugyanezekkel a tulajdonságaikkal magukra vonhatják irigységüket is. A sérelmek soha nem maradnak megtorlatlanul, a vérbosszú élő intézmény, még ha évekig várnak is egy-egy alkalomra az érintettek. Néha az előkelőkből álló bíróság is beleszól a gyilkossági ügyekbe, kitaszítottságra ítélnek embereket, akik aztán bujdosni kényszerülnek.

 

És közben a hősök anyagiakban gyarapodnak: földeket vásárolnak, állatokat terelgetnek, hajóznak és kereskednek – Norvégia, Dánia jól jövedelmező üzleteket, szépen vert ezüstpénzeket hoz a vállalkozó szelleműeknek.

 

Az archaikus hangulatot erősíti az elbeszélések szűkszavúsága, ahogy szinte eszköztelenül, a lényegre szorítkozva ismerteti a mindentudó elbeszélő a történéseket. Az elbeszélő szenvtelen, tudását a szóbeli hagyományra alapozza, erre gyakran utal az „ezt mondták”, „így beszélték” fordulatokkal. A történetek és hátterük megértéséhez olykor igénybe kell vennünk a fordító értékes jegyzeteit.

 

A szikár szövegben ugyan mintha a szükségesnél kicsit többször fordulnának elő a nevek és a földrajzi nevek, az elbeszélések pedig nélkülöznek szinte minden költőiséget, és valahogy nem éppen ilyesmire számítunk, amikor óizlandi sagák olvasásába kezdünk. Mindezekkel együtt nehezen feledhető élménnyé válik találkozásunk a máskor mítoszok ködében lebegő északi életnek a hétköznapi változatával.