Főkép

Nem szoktam tudatosan megválasztani az olvasmányaimat. Sokkal izgalmasabbnak érzem, amikor csak hagyom, hogy a könyvek találjanak rám. Belépek egy könyvesboltba vagy egy könyvtárba (esetleg most, a járvány idején csupán odalépek a saját könyvespolcomhoz – az évek alatt bőven felhalmoztam annyi olvasatlan kötetet, hogy így is sikerüljön a mutatvány), és böngészés közben várom, hogy a megfelelő történet megszólítson. Hogy mikor éppen milyen olvasmányra vagyok fogékony, annak minden bizonnyal megvannak a maga pszichológiai okai; nem lehet véletlen, hogy mostanában fokozottan vonzanak a női létet boncolgató szövegek. Így figyeltem fel az Agave kiadó újdonságára is; ám az én érdeklődésem okainak boncolgatásánál sokkal izgalmasabb, ami a kötetben található. 

 

A női test és más összetevők nyolc hosszabb-rövidebb (bár inkább hosszabb) novellát tartalmaz, amelyekről kissé nehéz összefoglalóan írni. Nem mintha nem lenne bennük közös elem, vagy nem alkotnának kerek egészet így, egy kötetbe rendezve; és végtére is mind ugyanazon szerző tollából kerültek elő. Mégis, azon túl, hogy mindegyik történet nőkről, a női létezésről szól, minden novella a maga kis világát alkotja – az „és más összetevők” fordulat nem is véletlenül szerepel a címben. A női testen túl ugyanis nők világának számos más aspektusával találkozunk, legyen az a lélek, az autonómia, a szerelem, a társadalmi nyomás, vagy a felnőtt nővé érés, amelyek egytől-egyig kulcsfontosságú elemei a létezésünknek, annak ellenére, hogy a közfelfogás csupán a testünkre helyezi a fókuszt.

 

Ezt a torz, a női létezés és a női test közé egyenlőségjelet tevő felfogást több történetben is boncolgatja Machado: Az igazi nőknek van testük c. történetében a nők elhalványulnak, majd láthatatlanná válnak; a Nyolc harapásban egy anya küzd a túlsúlyával. Személyes kedvencem a Még egy öltés a férj kedvéért, amely felteszi a kérdést: hol a határ a szerelmi kapcsolatban való feloldódás és az autonómia között? Mennyit kell átadnunk magunkból, a testünkből a másiknak, s mennyit őrizzünk meg magunknak? 

 

Machado témái feldolgozása közben nem egyetlen műfaj eszközeihez nyúl csupán, hanem azokat keverve, helyenként újrateremtve egy egészen szokatlan egyveleget alkot. Erősen támaszkodik a fantasy, a horror hagyományaira, de a realizmus is visszaköszön a szövegeiben. Ezeket a szövegeket sokszor egyáltalán nem könnyű dekódolni, és alaposan megdolgoztatja az olvasót – részben az erősen költői nyelvezet miatt, amely magyar fordításban helyenként kissé esetlen. Ráadásul mivel a történetek annyira egyediek, nyilvánvaló, hogy nem tetszik majd minden egyes novella egyformán minden olvasónak. Én például, bár már hetekkel ezelőtt olvastam, máig nem vagyok biztos benne, hogy teljes egészében sikerült megértenem a Különleges ügyosztály: Esküdt ellenségek 272-szer c. történet lényegét, és talán ha pár nappal korábban ülök neki ennek a cikknek, azt is leírom, hogy ez a szöveg tetszett a legkevésbé az összes közül. Azonban azóta is vissza-visszatérnek hozzá a gondolataim, felsejlik bennem egy-egy kép vagy fordulat; alaposabban meg kell még emésztenem, mielőtt végleg véleményt alkotok róla. 

 

Machado kötete tehát nem egy kifejezetten könnyű olvasmány, viszont annál izgalmasabb; ha nem félnék a klisétől, talán igazi csemegének is mondanám. Bátran vegye a kezébe, aki szereti akár fantasy/sci-fi/horror műfaját, akár a novellákat (de az is, aki nem!), s pláne, aki szerette az Agave által kiadott novellásköteteket az utóbbi években – számomra úgy tűnik, a kiadó igencsak ráérzett a minőségre ezen a téren.