Főkép

Ha van olyan utánozhatatlan klasszikusa a magyar irodalomnak (a válasz természetesen: van), amely már évek / évtizedek óta beszerezhetetlen és elérhetetlen a hazai könyvpiacon, az Oravecz Imre 1988-as műve, az 1972. szeptember, amely személyes meggyőződésem szerint nemcsak a magyar, de az egyetemes világirodalom egyik legfontosabb szerelmes, pontosabban a szerelemmel és a szerelmi kapcsolattal foglalkozó műve. Ez a helyzet most azonban megváltozott, ugyanis ez a vékonyka kötet újra megjelent, mégpedig a Magvető Kiadó nemrégiben elindult életműsorozatában (minden bizonnyal sok-sok irodalomszerető legnagyobb örömére).

 

Az Oravecz-életmű jó ismerőjeként is elmondhatom, hogy az immár nyolcvanhoz közeledő alkotó egész pályafutása során kitüntetett szerepet kapott a nyelv és a nyelvi kifejezhetőség, és ez most sincs másként. Az itt szereplő kilencvenkét „egy lélegzetvétellel” elolvasható, egymondatos prózavers olyan természetességgel, átgondoltsággal és lendülettel képes megjeleníteni magát a hétköznapokban megjelenő szerelmet, ami gyakorlatilag utánozhatatlan.

 

Az egyik legelképesztőbb ezekben az átlagosan tizennyolc-húsz sornyi szövegekben az, ahogy megjelenik bennük a szerelem egésze: az első szikrázó pillanatoktól, a mindent háttérbe szorító lángolástól kezdve, az egyre szürkülő és átlagosabbá váló hétköznapokon át a hol fájdalmas, hol végső megnyugvást hozó búcsúig. És külön kiemelendő, hogy hiába kapunk kilencvenkét verset gyakorlatilag ugyanarról a témáról, ugyanabban a stílusban és ugyanazzal technikával, mégsem válik egy pillanatig sem unalmassá, öncélúvá vagy önismétlővé. Ennek titka a nyelvi kimunkáltságon túl egyrészt az univerzalitás, hisz egy olyan dolgot ragad meg, amivel gyakorlatilag mindenki, mindenhol a világon, nemtől, kortól függetlenül szembesül az élete során, illetve az, amilyen közeli módon, egy-egy apró részletet megragadva a lehető legőszintébben, legkendőzetlenebbül, olykor a nyersességig szókimondón mutat be az író.

 

„Azokról a nőkről

 

szeretnék most beszélni neked, akik voltak az életemben, arról a sok teről, akiből egy szép napon mind ő lett, és akinek mind egy szép napon teből ővé lettem, mielőtt veled találkoztam és beléd szerettem, és megpróbálni, nem annyira neked, mint inkább magamnak, számot adni az eltűnt időről, mely most egyszeriben ismét megjelent, nem nevekre, évszámokra, helyekre vagy arra gondolok, kinek mit adtam, és ki mit vett tőlem, te sem ezt firtattad, mikor firtattad, az foglalkoztat, ami a neveken, évszámokon, helyeken vagy az érzések adásvételén túl van, ami a múltból megmaradt és a jelenben is érvényes, de akárhogy erőltetem emlékezetem, a vak kényszeren kívül más nem jut eszembe, mert te mindent érvénytelenítettél, mikor utánuk nekem adtad magad és a magad hasonlóságára kezdted alakítani őket, és minél hasonlatosabbakká váltak hozzád, annál hasonlatosabbá váltál te önmagadhoz, mialatt nem eszköze, hanem célja lettél szenvedélyemnek, amely a sok alkun át utat tört magának, és végre eljutott hozzád, és úgy változtatott őből tevé téged, hogy te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.”

 

Azt kell mondjam, hogy bár a jelen esetben újrakiadásról van szó, Oravecz Imre művének, az 1972. szeptembernek a megjelenése az idei év egyik fontos irodalmi eseménye. Véleményem szerint ez egy olyan könyv, amit mindenkinek kötelező megvenni és / vagy elolvasni. Én már megtettem, a mostani volt a harmadik olvasásom, de minden bizonnyal nem az utolsó. Remélem sokan csatlakoztok még hozzám.